Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Miután sikeresen átküzdöttem magam az indiai bürokrácia akadályain, boldogan szálltam fel a Kuala Lumpurba tartó gépre. Sajnos az említett regisztrációs folyamat elhúzódása
miatt három nappal el kellett tolnunk az indulást, emiatt kihagytuk Szingapúrt, ami utazásunk első állomása lett volna.

A természet lágy (?) ölén

A Taman Negara Nemzeti Park

A fővárosban, Kuala Lumpurban mindössze egy éjszakát töltöttünk, másnap korán reggel már indultunk is a maláj félsziget belseje felé, hogy felfedezzük a Taman Negara Nemzeti Parkot. A hatalmas dzsungelről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: óriási fák alkotják a világ legrégebbinek tartott, 130 millió éves őserdejét, ami egyes helyeken olyan sűrű, hogy a néhány méterre rejtőzködő állatokat sem lehet észrevenni. Tigris, leopárd és rinocérosz is él a sűrűben, azonban ezek közül sajnos egyet sem láttunk – nem így a számtalan méretben, színben és formában előforduló ízeltlábúakat, melyek az éjszakai túra során vetődtek utunkba. Tenyérnyi madárpókok, óriáshangyák és méretes százlábúak – nem is nagyon tudtam eldönteni, örüljek- e nekik vagy sem. A reggeli és az esti órákban a páratartalom 90% fölött volt, így a pár órás túrák is megerőltetőek voltak, szerintem életemben eddig összesen nem izzadtam annyit, mint abban a pár napban. A dzsungel egyes részein fából épült lépcsők vezettek fel a hegyoldalra, valamint volt angol wécé is. Sok mindent megtanultam ezen az úton, többek között azt, hogy ha a dzsungelben "szólít a természet", inkább keress egy bokrot, vagy ha már úgy döntesz, hogy bemész a wécé-be, semmiképpen se nézz fel. Ha ugyanis a plafonra kalandozik a pillantásod, sikítófrászt kapsz a mindenféle póktól és bogártól és garantáltan elmegy a kedved minden további tevékenységtől.

--pagebreak--

Mindenféle nyalánkságok
A dzsungelből busszal indultunk Georgetownba, mely az ország nyugati partja mellett fekvő Penang-szigeten található és a szigettel azonos nevű Penang állam fővárosa. A busz egy fejlett, felhőkarcolókkal és modern bevásárlóközpontokkal teli városrészben tett le minket, ahol nyoma sem volt a gyarmati múltnak: a fejlett nyugat akármelyik városában lehettünk volna. Pár száz métert odébb sétálva viszont egy apró faházakból álló, utcai árusoktól nyüzsgő városrészben találtuk magunkat, ahol mintha megállt volna az idő: képzeljetek el egy nagyon koszos, mindenféle ismeretlen ételt áruló bódékból álló városrészt, ahol a gőztől alig látsz tovább az orrodnál, ahol mindenféle lé folyik az úton és ahol a maláj, kínai és thai árusok ordítoznak nagy hanggal egymás feje fölött: ez Georgetown, ahol a higiéniának nyoma sincs, de ahol a legfinomabb ételeket kóstoltam eddigi életem során.

Georgetown utcai "finomságai"

Aki hozzám hasonlóan imádja a tenger gyümölcseit, az nagyon boldog lesz itt: rákot, halat, kagylót bármelyik sarkon kapni, az árszínvonal pedig nagyon alacsony. 300 forintért olyan minden földi jóval megrakott egytálételt vehetsz, hogy garantáltan megnyalod utána mind az tíz ujjadat. Ez egyébként egész Malajziára igaz, kivéve Kuala Lumpurt, ahol az utcai étel ugyan olcsó, de ha nyugati színvonalú étteremben vagy szórakozóhelyen szeretnéd elütni az időt, akkor közel ugyanannyiért teheted ezt meg, mint Magyarországon.

Utcai étel Georgtownban

Isten hozta a paradicsomban!
Utunk következő állomása Langkawi volt, az a hely, amilyeneket a képeslapokon és az utazási irodák prospektusain látni: fehér homok, azúrkék víz és nyúlánk pálmafák ölelik a napos tengerpartot; az ember lélegzete is eláll a természet szépségétől.

Laura Langkawi tengerpartján (azért mi itt irigykedünk ám egy kicsit – a szerk. :)

Mindamellett, hogy itt mindent megkapsz, amire egy utazónak szüksége lehet, nekünk mégsem tűnt olyan helynek, amit elrontott volna a turizmus. Ez feltehetőleg annak is köszönhető, hogy előszezonban jártunk ott, a turistaroham novembertől kezdődik. Itt nehezebb volt szállást találni, mint az eddigiek során, mert mi ragaszkodtunk a tengerre néző szobához, a szállásadók pedig ragaszkodtak az általunk magasnak tartott árakhoz. Habár fejenként körülbelül 5500 forintért kaphattunk volna egy méretes, franciaablakos, gyönyörű faházat a homokos tengerparton, az útikönyvből és eddigi tapasztalataink alapján tudtuk, hogy ennél jóval kedvezőbb áron is találunk szállást. Így is lett. A tikkasztó melegben az utcán sétálva ránk kiáltott egy barátságos asszonyság, akinek véletlenül épp volt kiadó szobája egy tengerre néző apartmanban, ahonnan esténként a naplementénél szürcsölgettük a kókuszlevünket. Etettünk sasokat, búvárkodtunk, meglátogattuk a környező szigetek egy részét, egy nap pedig robogót béreltünk és bejártuk a főszigetet. Ekkor voltunk Pantai Kok festői tengerpartján is, ahol az 1999-es Jodie Foster filmet, az Anna és a királyt forgatták, és ami aznap csak a miénk volt.

--pagebreak--

Apsi, a vendéglátónk
Langkawiról belföldi járattal repültünk vissza a fővárosba, Kuala Lumpurba, ami hihetetlenül olcsó volt. Mindössze 4000 forintért tettük meg az egy órás repülőutat, minden más közlekedési eszközzel drágább és hosszabb lett volna az odajutás.

Utcarészlet Kuala Lumpurban

Kuala Lumpurban a vasútállomáson találkoztunk vendéglátónkkal, Apsi-val, aki egy líbiai phd-hallgató és 5 éve él a maláj fővárosban. Azért szeretek couch surfingelni, mert sosem tudhatod, hogy milyen oldalát mutatja meg az adott város annak a szemüvegén keresztül, akinél megszállsz. Fantasztikus volt a földön ülve, közös tálból vacsorázni nyolc líbiai fiatallal, közben pedig hallgatni a történeteket arról, hogy Líbiában hogyan házasodnak az emberek.

Az Apsinál töltött pár nap azért felvetett néhány kérdést: hogy lehetséges az, hogy líbiai fiatalok egész arzenálja folytat phd képzést a maláj állam pénzén? Ha ezek a srácok nem kapnak otthonról pénzt és nem is dolgoznak, akkor mégis hogyan elég a maláj államtól kapott ösztöndíjuk arra, hogy olyan nagy lábon éljenek, ahogy élnek? Mert bizony hithű muzulmán létükre minden este buliztak, és nem is akárhogy: lementünk velük Kuala Lumpur egyik legnépszerűbb bárjába, ahol kapásból kirendeltek három üveg drága skót viszkit, és egy halom bort meg sört, valamint kifizettek a tulajnak egy komolyabb összeget azért, hogy a VIP részben bulizhassunk. Dübörgött a nyugati zene, a lányok parányi ruhákban vonaglottak, én majd’ megfulladtam a füsttől, közben pedig csak pislogtam nagy szemekkel, mert a közönség nagy részéről nem lehetett eldönteni, hogy férfi vagy nő, esetleg mindkettő, mert Malajziában az úgynevezett shemale-ek teljesen normális jelenségnek számítanak. Én voltam az egyetlen nyugati nő a helyen, tekergették is az emberek a nyakukat felém, de a bámulásnál tovább egyikőjük sem merészkedett.

Batu Caves, egy Kuala Lumpur melletti sziklatemplom békés lakói :)

Turisztikai értelemben amúgy nincs sok látnivaló a városban, kulturális tapasztalatként azonban nagyon is ajánlom. Itt megfér egymás mellett a tradicionális iszlám és a fejlett nyugat, megférnek a mecsetek és az amerikai zenétől hangos éjszakai bárok, de csadoros nők és az utcalányok is. Hatalmas kínai piaca a nyugati luxusmárkák sokszor igen jó minőségű utánzatait kínálja, utcai árusaik pedig kínai, maláj és thai étekkel csalogatják az éhes utazót. Habár a higiénia itt is ismeretlen fogalom, vagy legalábbis erősen más értelmet nyer, mint Európában, nem kell aggódni, mert ahogy kedves vendéglátónk mondta: „A patkány az étteremben csak azt jelzi, hogy ízletes az étel.”

Fotók: Fülöp Tamás