Ugye ismerős gyermekkori emlék, amikor új tanár érkezik az osztályba, és a naplót lapozgatva hirtelen a nevedet kiáltja? Amikor szóba kerül a szülinapod, és úgy néznek rád, mintha három fejed volna? Fogalmad sincs, miért a nagy hűhó, legszívesebben letagadnád az egészet, idegesít az érthetetlen felhajtás, az ezerszer ismételt kérdések: „Te tényleg csak négyévente kapsz ajándékot?” Nem, gondolod dühösen, a szüleim nyilván nem hülyék: fennhangon persze udvariasan és szabadkozva válaszolsz, mintha neked valóban nem járna ajándék minden évben. Aztán lassan belenyugszol, sőt egy idő után kezded megbecsülni, s átok helyett áldásnak kezelni: például harminc fölött is messze te vagy a legfiatalabb a társaságban, hisz hivatalosan még a tízet sem érted el. Ha nagy ritkán találkozol valakivel, aki veled egy cipőben jár, meghitt cinkosság alakul ki közöttetek, társaságban egymás mellé ültök, sutyorogtok, mint csodás titkok tudói, és élvezitek az irigy pillantásokat. Ráébredsz, hogy van valamid, amivel kevés ember rendelkezik, amit születésedkor a kezedbe nyomtak, s bár kisujjadat sem mozdítottad érte, örökre a tiéd marad. Lassan egyre feljebb emeled a fejed, úgy érzed, kivételes lényként mozogsz itt a földön, s míg a halál el nem választ tőle, soha nem tagadod meg többé a születésed napját.

Szöveg: Hegedüs Barbara, fotó: europress. Ez a cikk a 2012. évi februári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.