Irodalmi hősök
A téma a szépirodalom dédelgetett kedvence évezredek óta. Örök mementót Shakespeare Othello című drámája állított neki (ebben szerepel a híres, azóta közhellyé koptatott „zöld szemű szörny” kifejezés): a velencei mór Jágó ármánykodására szerelemféltéstől elvakulva megfojtja hűséges hitvesét, Desdemonát. A féltékenység Alberto Moravia Az unalom című regényének hősét is kis híján a halálba kergeti, Dino Buzzati Egy szerelem története című művében pedig az öregedő építész kíséri kitartott szeretőjének minden lépését árgus szemekkel. Magyar regényalakok kibírhatatlan szenvedésének híres példája a fiatal dzsentri Zilahy Lajos Halálos tavaszában: Egry Iván minden vagyonát elkártyázza, majd egészen az öngyilkosságig hajszolja magát egy hűtlen femme fatale-ért (filmvásznon az a Karády Katalin játszotta el a női főhőst, akit majd’ minden szerepében féltékeny férfiak hada üldöz). A tizenkilencedik századi orosz irodalom szintén előszeretettel használja a motívumot: Anna Karenina éppúgy szenved tőle, mint Dosztojevszkij
A félkegyelműjében Rogozsin, aki elsöprő féltékenységének tárgyát, Nasztaszja Filippovnát végül az életétől is megfosztja.

Mi a féltékenység?
A hétköznapi életben a bírvágy ugyanilyen pusztító lehet, és felemészt bennünket, ha patologikussá vált. De mi ez az érzelem? Honnan ered, mit takar pontosan, hol vannak a határai?
John Rawls filozófus 1971-es Theory of Justice (Az igazságosság elmélete) című munkájában elkülöníti a féltékenységet az irigységtől. Definíciója szerint akkor vagyunk féltékenyek, ha attól rettegünk, hogy valamit vagy valakit, amit/akit magunkénak tudunk, más elvesz tőlünk. Irigység ezzel szemben akkor lép fel, amikor nagyon megkívánunk valamit, ami más birtokában van: egy vonzó embert, jó külsőt, sikert, vagyont.
Az érzés eredetére többféle magyarázat is született. Freud és követői szerint gyerekkorunkban félelemben és szorongásban ismertük fel, hogy nem lehetünk szerelmesek a szüleinkbe: ezt éljük újra felnőttként a féltékenységben. Akik ezt nagyon erősen élték át gyerekként, azok felnőttkorukban sem képesek teljesen megszabadulni az öntudatlan emléktől.
A szociálpszichológia kulturális és társadalmi magyarázatokat keres a jelenségre. Számos írás született poligám társadalmakról, ahol teljesen természetes, hogy a férfiak feleségüket ajánlják fel a kedves vendégnek, és a féltékenységet hírből sem ismerik: az asszonyok az új hitves(ek)nek pedig felettébb örülnek, mert a jövevények munkát és terhet vesznek le a vállukról. Atudományág vizsgálta a féltékenységtől szinte érintetlen tizennyolcadik századi Európát és Amerikát (hiszen a frigyekről a szülők döntöttek, a házasság előtti spontán szerelmi viszonyok pedig tiltottak voltak), illetve a hatvanas–hetvenes évek szexuális szabadosságtól átitatott társadalmait, ahol egyenesen elvárták a féltékenység érzelmének kiirtását (volt, akiknek nehezebben ment, másoknak meglepően könnyen). A szociálpszichológia főként a tradíciók és a nevelés következményének tartja a szerelemféltést.
Manapság dívik az evolúciós magyarázat. Mint Süle Judit pszichológus kifejti: „A féltékenység által a genetikai állomány megőrzése válik lehetővé: a férfiak az egyéb szexuális partnereket így tartják távol a kiválasztott nőtől, a nők pedig ennek révén biztosítják, hogy a férfi erőforrásait a gyermek felnevelésére fordítsa. A féltékenység tehát normálisadott helyzetben és megfelelő mértékben, egyfajtajelzésarra, hogy a kapcsolatba energiát kell fektetni. Eltúlzott, irracionális formája mögött gyakran gyermekkori megcsalatás, elhagyottság, becsapottság áll, melyek alacsony önértékeléshez és hasonló kapcsolatok kereséséhez vezettek.”
Mint a pszichológus utolsó mondata is jelzi, a féltékenység nem magyarázható pusztán genetikai érvekkel: kóros formája sajátos mixtúrája a neveltetés, környezet, saját traumatikus élmények következtében kialakult kisebbrendűségi érzésnek.

„A zöld szemű szörny csak kacag az étken, amelyből él…”
Anna hatéves volt, amikor édesapja elhagyta a családot, édesanyja vele és a nővérével magára maradt. Anna anyja soha többet nem fogadott társat az életébe, a férfiakat olyannyira gaz és hűtlen lényeknek tartotta, hogy nem adott nekik több esélyt. „Gyerekkoromban folyamatosan azt hallgattam, mennyire gonosz ember az én apám és az összes férfi – meséli Anna. – Anyukám nagyon megszenvedte, hogy elhagyták, és mivel nem voltak barátai sem, ránk, gyerekekre zúdította minden fájdalmát. Jóval többet, mint amennyit elbírtunk.”
Anna gyakorlatilag minden kapcsolatában féltékeny volt, kezdettől fogva. Eleinte titkolta, szégyellte, magába fojtotta, félszeg kamaszkori viszonyaiban ki sem derült a másik fél számára, hogy mit érez legbelül, amikor az illető egy másik lánnyal beszél vagy akár csak rápillant. Először húszéves korában bukott felszínre az izzó belső pokol. „Fél éve jártam Bencével, és a legelejétől iszonyúan féltékeny voltam, különösen az egyik kolléganőjére. Egyszer elmentünk egy partira, ahol félrevonult ezzel a munkatársával: kacarásztak, koccintgattak, az én agyamat meg hirtelen elborította valami vörös köd. Általában visszafogott és csendes vagyok, de akkor olyat tettem, amit még soha: kivertem Bence kezéből a poharat és kiabálni kezdtem vele a társaság előtt. Teljesen megdöbbent, sohasem látott még ilyennek.”
Az első kiborulás kiszabadította a szellemet a palackból. Bencének egy nyugodt pillanata nem volt, Anna folyamatosan hívogatta, tesztelte, keresztkérdéseknek vetette alá, hogy megbizonyosodjon a hűségéről. „Tudtam, hogy ezt nem szabad csinálni, világos perceimben szégyelltem magam, sírtam, bocsánatot kértem. Mégis minden reggel, amikor munkába indult, belesajdult a gyomromba a rettegés. Mit fog csinálni? Kikkel találkozik? Hány nő fog rámászni? Egyetemista voltam ekkoriban, és még a tanulás is nehezemre esett, a féltékenységtől ugyanis nem voltam képes koncentrálni. Egy idő után kutatni kezdtem a holmija között: éjszakánként lopva megnéztem az sms-eit, ellenőriztem az e-mailjeit, a híváslistáját, lapozgattam a naptárát. Soha nem találtam semmit, ezért az volt a gyanúm, hogy rendkívül ügyesen tünteti el a nyomokat.”
Aztán bekövetkezett a legrosszabb: Bence két év után beleszeretett egy másik nőbe. „Nem merült fel bennem, hogy az én viselkedésem is hozzájárulhatott a események alakulásához, csak arra tudtam gondolni: íme, megtörtént, tudtam, hogy így lesz, jól éreztem én, hogy nem bízhatom meg benne. Muszáj volt halasztanom az egyetemen, mert rettenetesen kiborultam, képtelen voltam bármire vagy bárkire figyelni, teljesen beszűkültem. Anyu persze azonnal hívott, ő megmondta, hogy így lesz: egy idő után nem vettem fel a telefonjait, mert úgy éreztem, hogy igaza van, és gyűlöltem ezért.”
Anna lassan állt talpra, és már húszas évei közepén elhatározta: az anyja útját fogja követni. Azt ugyan nem fogadta meg, hogy többé nem néz férfira, de biztos volt benne, hogy a bizalmáért százszoros erővel kell az illetőnek megdolgoznia. Tamás az elején alkalmas partnernek tűnt. Megnyerő mosolyú, egyenes fiú volt, folyton csak szerelme kedvét leste, és az első hónapokban Anna féltékenységét mintha elfújták volna. Egészen addig, amíg meg nem látogatta Tamást a munkahelyén. „Sok nő között dolgozott, és amikor megpillantottam a rengeteg rövid szoknyás, fiatal, csinos kolleginát, akiket mind szebbnek tartottam magamnál, rájöttem: lehetetlen, hogy egy férfi ne csábuljon el ebben a közegben.” A görcsös rettegés újult erővel tört rá, még vehemensebben, mint az első kapcsolatában. Órák hosszat zaklatta barátját telefonon, a legkülönbözőbb időszakokban hívogatta, hátha rajtakapja valamin, váratlanul állított be a munkahelyére vagy a törzskocsmába, ahol a fiú a barátaival iszogatott. Újrakezdődtek az éjszakai sms- és e-mail-ellenőrzések, sőt, egy ízben, amikor Tamás két órát késett egy értekezlet miatt, Anna hisztérikusan végighívogatta a fiú összes barátját és ismerősét. Ettől kezdve Tamás már nem remélte, hogy szerelme magától is belátja féltékenysége értelmetlenségét, és választás elé állította: vagy elmegy egy szakemberhez, és megpróbálja leküzdeni a betegséget, vagy elköltözik tőle. „Bence anno egyszer sem vette a fáradságot, hogy hosszabban beszéljen velem arról, amit művelek. Most rájöttem, hogy ha így folytatom, arra a kapcsolatunk rá fog menni, és ezért nem Tamás lesz elsősorban a hibás. Arról természetesen nincs szó, hogy egyik napról a másikra megszűntem féltékenykedni, azóta már többször visszaestem, de igyekszem, hogy megváltozzon a helyzet – meséli Anna. – A pszichológussal sokat beszélünk a gyerekkoromról, a szüleimről és arról, milyen hatást gyakorolhatott rám édesanyám férfiakról alkotott képe. Kicsit tudatosabban és kritikusabban látom önmagam, és bár még nem jutottam el odáig, hogy anyuval beszéljek erről, remélem, nemsokára lesz erőm hozzá.”

A „pozitív” féltékenység
Anna története a féltékenység pusztító és önpusztító erejéről szól, az érzelem szabályai azonban nincsenek bebetonozva. Vannak párkapcsolatok, ahol a szerelemféltés csak néha üti fel a fejét, és akkor is enyhe formában. Az ilyen esetekben az érzés nem patologikus, inkább csak figyelmeztetés: senki ne vegye természetesnek, állandónak és magától értetődőnek a másik személyét, szerelmét. Egy kapcsolaton folyamatosan dolgozni kell, és értékelni azt, hogy társunk mellettünk áll. Ilyenkor a féltékenység megerősítheti a szerelmet, újra felkorbácsolhatja a csillapuló érzelmeket és a nemi életre is jótékony hatással lehet.
Szerencsére az abnormális forma kúrálható: az ebben szenvedő társunkat segítsük, hogy békét kössön saját képmásával, szükség esetén irányítsuk pszichológushoz, de legyen erőnk elhagyni őt, ha semmi sem segít, mielőtt minket is magával ránt a lelki pusztulásba. És vegyük észre idejében, ha rajtunk tűnnek fel a kínzó kór tünetei!
A féltékenység érzését bizonyára mindannyian ismerjük. Elsősorban talán alkati kérdés, hogy kit mennyire kerít hatalmába. De függ attól is, milyen kapcsolatban élünk, s azon belül milyen váratlan szituációkban találjuk magunkat. Anna történetében van, aki magára ismer, de biztosan van olyan is, akinek egészen más tapasztalatai vannak.
Ha van közérdeklődésre számot tartó féltékenységi történeted, és van hozzá kedved, írd meg nekünk: [email protected]

Szerző: Hegedűs Barbara, fotó: Franco Sorel / folio-id.com. Ez a cikk a 2011. évi júniusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.