Randevú 40 fölött – 3 igaz történet

Borítókép: Randevú 40 fölött – 3 igaz történet Forrás: europress
A válás a lehető legtermészetesebb dolgok egyike, de egy új partner megtalálása embert próbáló feladat. Vannak, akik szerencsésebbek, és hamarabb párra lelnek, és vannak, akik talán örökké csak keresni fognak. Mindenesetre negyven felett a párválasztásban új játékszabályok lépnek életbe.

„Nem szeretnék egy kapcsolatban magányosabb lenni, mint egyedül.” (Bori, 42)

Emlékszem, amikor az Úri utcai házasságkötő teremben kimondta az igent olasz szerelmének, úgy éreztem, most ért véget az ifjúkorunk. Óriási szerelem volt, irigylésre méltó. Mint közeli barátnő középiskolás éveinktől kezdve éveken keresztül izgultam végig éjszakánként az utcai interurbán telefonhívásokat, a hol zátonyra futni látszó, hol újra teljes erővel fellángoló érzelmeket. Mert közben volt szakítás, a távolban a fiúnak kisfia született, és volt újra egymásra találás. És végül házasság.

Milánóban kezdték el a közös életet, amiről itthon én azt gondoltam, maga a mese. A jól menő, sikeres orvos és szép magyar felesége boldogan éli az életét, utazgatnak, nyaralni mennek, berendezik gyönyörű otthonukat. Amikor néha hazalátogattak, akkor is ezt éreztem, és a következő nagy vágy beteljesüléséért drukkoltam: jöjjön össze a várva várt gyerek. Összejött. Nagy volt a boldogság, és hideg zuhanyként ért a hír, hogy az alig néhány hónapos csecsemővel a barátnőm egyedül maradt. A sármos sebész az egyik ápolónővel kezdett új életet.

Bori még másfél évig maradt kint Milánóban – valószínűleg titokban végig abban bízva, hogy imádott férje visszatér hozzá. Aztán egyszercsak hazajött. Emlékszem az új otthonában tett első látogatásokra, a hazatalálás nehéz napjaira, a munka melletti keserves gyereknevelésre. De Bori néhány éven belül talpra állt, jó munkája volt, kislánya nevelését pedig egy megbízható bébiszitter segítségével remekül megoldotta. És randizgatni is elkezdett. Éjszakába nyúló beszélgetéseink alatt jókat derültünk a sokszor inkább sírnivaló történeteken. Bori, ahogy csak viccesen emlegette, a szakkör – értsd Társkereső Klub – közvetítésével válogatottan lehetetlen alakokkal találkozott. Az egyik randipartner például – alig kezdtek el beszélgetni – kijelentette, hogy a Demi Moore-féle nőket kedveli, igazából nála más szóba sem jöhet. Bori barátnőm, aki hamvas szőke, és egy cseppet sem hasonlít az emlegetett színésznőre, kék szemét tágra meresztve kérdezte meg a kifinomult modorú úriembert: „Miért, te Bruce Willis vagy?”

Irigyeltem Borit a bátorságáért, a randikért és a töretlen vágyért, hogy igenis kialkudjon az élettől még egy szerelmet. De a szerelem csak nem jött, halvány mása talán egy-két jelölttel felderengett, de igazából semmi. Bori úgy döntött, új lakásba költözik. Az új otthon új lendületet vitt barátnőm életébe, a munkahelyén elismerték, kislánya kitűnő tanuló volt. Az internet térhódításával új távlatok nyíltak párkeresésében is. Hosszas unszolásra – többek között kamasz lánya kérésére – regisztrálta magát a legszimpatikusabbnak tűnő párkereső oldalon.

Ennek három éve. A múltkoriban számolták össze az azóta végzős középiskolássá serdült lányával, több mint harminc randin van túl. Ebből talán három-négy férfival találkozott másodszor is. Elmondása szerint azonban a legtöbb találkozás kínos, bár a megjelenő férfiak szívesen csacsognak az életükről, mesélnek sérelmeikről, korábbi kudarcaikról.

És ő meghallgatja őket. Egyszer. Másodszorra köszöni szépen, nem kér belőle, holott majdnem minden úr másnap, harmadnap telefonon újra jelentkezik, új időpontot szeretne a kedves szépasszonytól. Volt, akiket meghívott egy italra, és az urak boldogan fogadták a meghívást. A legkínosabb esete egy pszichiáterrel volt, aki az egyórás együttlét alatt jó, ha két mondatot préselt ki magából, hallgatása talán rendelőbeli metódusa volt – mindenesetre néhány hétre barátnőm kedvét szegte a randizgatásban. Jelenleg három új férfival levelezik. Még nem találta meg az igazit, aki egykori szerelme helyére léphetne a szívében. Párt választhatott volna már magának, ha… Ha nem érezné úgy, hogy bárki üljön is mellette a megismert férfiak közül, ő ugyanolyan magányosan, ha nem magányosabban nézné Poirot furfangos nyomozását a tévében, mint egyedül. És amíg így érez, nem ültet le senkit a kanapéjára.

„El sem tudtam volna képzelni, hogy ne éljünk együtt.” (Anna, 45)

Mély hallgatás a telefonban, végül Anna elgondolkozva kérdez vissza arra a hozzá intézett kérésre, hogy mesélje el harmadik házasságának történetét: „Mi ebben olyan különleges? Van egy nő és egy férfi...” Végül is, tényleg! Mi ebben olyan érdekes? – merengek el saját rámenősségemen, ám gondolkozás nélkül jön a válasz: „Olyan kevesen kötnek újabb házasságot ebben a korban, a te sztorid lehetne a példa, hogy lám-lám, azért szép is tud lenni az élet.”

[cikk=17690]

Szabódva ugyan, de rááll a találkozásra, és amikor végre szemtől szemben ülünk, érzem, őszintén és kéretlenül osztja meg velem elmúlt tíz éve legfontosabb eseményeit. Kilencéves kisfiával ekkor lépett ki a házasságából.

Pedig mindene megvolt, anyagi biztonság, kényelmes, gondtalan hétköznapok, gyönyörű ház, teniszpálya, úszómedence, tehetős barátokkal töltött társasági élet. A férje imádta. „Csak nem úgy, ahogy nekem jó lett volna” – emlékezik vissza Anna. A végtére is meglehetősen egyhangú életben szinte természetes, hogy felbukkan egy izgalmas udvarló – így volt ez Annánál is, és bár a nős férfi rajongása nem kecsegtetett közös jövővel, amikor kitudódott a liezon, Anna elérkezettnek látta az időt, hogy lépjen. „Addig gyáva nyuszi módjára nem mertem változtatni, bármennyire nem éreztem is jól magam. Ez a helyzet viszont megadta a kellő lökést, és beleugrottam az ismeretlenbe.” Egy lakótelepi, kilencedik emeleti lakásban kezdtek új életet, és a szülei, húga segítségének köszönhetően soha nem érezte magát magányosnak. „Valahogy elrendeződtek a dolgok körülöttem. Megtanultam elintézni a dolgaimat, amiktől korábban megkímélt a férjem. Enyém volt az önálló lét jó oldala és a dolgos része is. Fél év múlva elhelyezkedtem, ott dolgozom ma is.”

Nős udvarlója azért továbbra is látogatta Annát, igaz, ugyanúgy csak titokban találkoztak. Azután Annának, ahogy múltak az évek, egyre inkább elege lett a romantikáját vesztett szobakapcsolatból, saját, túl gyakran feltett kérdéséből, hogy „A hétvégén találkozunk-e?”, és a hárító válaszból: „Honnan tudnám, ma még csak szerda van.” És főleg abból, hogy amikor igazán szüksége lett volna segítségre, társra, a férfi sehol sem volt.

Végül a gerincsérvműtéte, majdnem lebénult állapota, a több hónapos kényszerpihenő elgondolkoztatta: „Tudod, ott feküdtem az ágyban, és egyszer csak az jutott eszembe, ha lebénulok, akkor kész, ennyi volt?!” Megpróbálkozott az internettel, de nem bírta rávenni magát, hogy komolyan vegye a magukat „kirakatba tévő” férfiakkal való levelezést. A húga viszont már évek óta unszolta, hogy egy diszkrét és megbízható társkereső irodán keresztül adja meg magának az esélyt az ismerkedésre. Végül Anna ráállt, hogy találkozik a jól szituált és empatikus „kerítőnővel”.

Volt négy-öt kellemes randevúja válogatottan szimpatikus, művelt és jól szituált urakkal, csakhogy egyik sem dobogtatta meg a szívét. Aztán néhány hónap múlva változott a széljárás, és egy november eleji szombat este épp színházban volt a húgával, amikor a szünetben a társkereséssel megbízott hölgy lelkesen kiabálta a telefonba: „Megtaláltam az igazit!”

Lacival Anna már nem figyelt annyira a részletekre, az elegáns étterem helyett egy bevásárlóközpontban adtak egymásnak randit két rövid telefonbeszélgetés után, amelyből az azért kiderült, hogy ennek a pasinak nagyon jó orgánuma van. A találkozó előtt most is izgult, de legfőképp azért drukkolt, hogy a vonzó hanghoz illő is legyen az ismeretlen. Az volt. És kedves, közvetlen. Két puszival köszöntötte Annát, a magázást észrevétlenül váltották tegezésre, és pillanatok alatt eltelt az együtt töltött óra, aminek betartásához csak azért kellett ragaszkodniuk, mert mindketten a fiaikért futottak. Mert a férfinak is van egy fia, akit a feleségével megosztva nevel.

Laci másnap már egy borkóstolóra hívta Annát, és bár maga is elismerte, talán gyors ez a tempó, Anna természetesen mondott igent a meghívásra. Mint ahogy a következőkre is. Együtt töltötték a szabad idejüket, jól érezték magukat együtt. Hamarosan azt is megbeszélték, hogy a kapcsolatuk csak akkor tud majd működni, ha a gyerekeket is összeismertetik. A közös bowlingozás jól sikerült, bár Anna kamasz fia zavartan fogadta Laci kisebb fiának rajongását.

Karácsonykor Laci a lehető legtermészetesebb módon mondta Annának, hogy a közös családi ünneplés után még hozzájuk is felugrik. „Tudod, ma már természetesnek tűnik, de akkor ez maga volt a boldogság. Hiszen korábban még a kórházba se jött be hozzám az, aki állítólag szeretett.

[cikk=45939]

Találkozások, közös nyaralás, majd pedig a legnagyobb lépés, az összeköltözés pillanata is elérkezett. Ugyan a kamaszfiú nem örült, és a költözés előtt Annával együtt sírtak a már kiürített gyerekszobában, Anna tudta, nem változtat a döntésén, a fia pedig néhány hét alatt elfogadta az új otthont. (Ma már, egyetemistaként pedig a saját szerelmi élete foglalkoztatja.)

„El sem tudtam volna képzelni, hogy ne éljünk együtt. Úgy éreztem, erre a férfira vágytam egész életemben, mellette szerettem volna ébredni, éjjelente az ő melegét szerettem volna érezni. Sőt, néha azt is mondogattam neki, hogy szeretnék újra feleség lenni. Jó pár hónappal később, a születésnapomon kérte meg a kezemet, és tavasszal összeházasodtunk.”


„Sajnálnám, ha bármelyik kapcsolatom kimaradt volna az életemből.” (Judit, 44 éves)

Egyszerre érkezünk a budai cukrászdához, és azonnal tudjuk, mi beszéltük meg előző nap telefonon a szombat déli találkozót. A kíváncsi újságíró és a sikertörténetet magáénak tudó, negyven feletti, boldog, kiegyensúlyozott nő. Mert Judit tényleg az, sugárzik róla a nőiesség, szép kék szeme huncutul nevet, amikor belefog élete történetébe. Amiről persze az első mondatoknál kiderül, bajtól, bánattól őt sem kímélték meg az évek. A szülei korai elvesztéséről mesél, aztán 25 évig tartó, ám hamar kihűlt házasságáról.

Az érettségi után hiába unszolták a tanárai, nem tanult tovább. Inkább férjhez ment a szerelméhez, és lánykori álmát valóra váltva nagyon korán, alig húszévesen megszülte a kislányát. Ám bezárva az otthon négy fala közé, másfél-két év múlva úgy érezte, tanulnia kell még, több van benne egy háztartásbeli anya igényeinél. Főiskolára járt gyerek és munka mellett, elvégzett több tanfolyamot, tulajdonképpen egész felnőtt életében továbbképezte magát. A férjével jól éltek, szerették is egymást, mégis alig néhány évvel a kislányuk születése után kiderült, nem igazán egy párnak valók. De Judit nem akarta felrúgni az életüket, a munkába, a tanulásba feledkezett, és várta, hogy a kislányból nagylány legyen.

Akkor aztán fejest ugrott az egyedüllétbe, és elvált asszonyként új életet kezdett. És persze szeretett volna új, boldogítóbb kapcsolatot. Különböző internetes fórumokon töltötte az idejét, ahol beszélgetni lehetett. Imádott csetelni, esténként hosszú órákat töltött a gép előtt, és egyre gyakrabban egy egyre közelebb kerülő idegennel. A hosszú beszélgetések mélyebbek, személyesebbek lettek, mindketten úgy érezték, jó lenne a valóságban is találkozni.

A férfi, aki lelki társa lett a világhálón, Izraelben él, és Judit, amikor elérkezett az idő, nem sokat teketóriázott, befizetett egy egyhetes nyaralásra a Holt-tenger partjára. A szállodában izgatottan, mint egy első randis kislány várta levelezőpartnere érkezését. Nem is csodálkoztak azon, hogy nem volt közöttük feszélyezettség, zavar. Csodálatos hetet töltöttek együtt, séta a holdfényben, vacsora a tengerparton – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Judit alig ért haza, már a következő utazását tervezte, ezúttal hosszabb időre, egy hónapra a szerelméhez, Tel-Avivba. A hónap letelte után mégsem lett folytatása a szép románcnak. Amikor azt firtatom, miért nem, Judit nekem szegezi a kérdést: „Ismered a nem kellesz eléggé állapotot? Az én ötven százalékom kevés volt. Hát, ezért…” Nem volt könnyű feldolgoznia a szakítást, a legnehezebbnek ma is azt tartja, hogy egy ilyen helyzetet el tudjon fogadni az ember. Hiszen a másik sem tudatosan irányítja az érzelmeit. Van ez így.

[cikk=47875]

De csak azért is felépítette új, egyedülálló életét, és nem mondott le a randevúkról. Voltak kapcsolatai, amelyek aztán idővel nem bizonyultak elég mélynek, tartósnak. De hozadéka mindegyiknek volt: az egyikért leszokott a dohányzásról, elkezdett rendszeresen sportolni, a másik miatt még erőteljesebben vetette bele magát a munkájába, és az egyedül vezetett vállalkozását komoly sikerre vitte.

A munkája révén ismerkedett meg néhány évvel ezelőtt a párjával. A beszélgetéseik során kiderült, szükségük lehet egymásra – a munkában. Aztán a közös munka során nem csak abban lettek társak. Mindkettőjük családja, Judit lánya, párja gyerekei, édesanyja is elfogadták a kapcsolatukat, mégis külön élnek, mindketten megtartották önálló létüket is. „Tudod, ilyen korban vannak már megrögzött szokásai az embernek. Meg aztán megesik, hogy nincs kedvem elmosogatni este, ha magam vagyok, engem nem zavar, ha reggelig várnak rám az edények. Jó együtt lenni, nagyon jó együtt aludni, de néha kell az egyedüllét is. Nem jó mindig mindenben alkalmazkodni.”

Nehéz a mindig mosolygó Juditról elképzelni, amint „padlón van”, és éppen próbál túlélni egy lelket tépő szakítást. „Ezekben a helyzetekben nekem mindig a fizikai leterheltség segített. Mindig plusz feladatokat találtam ki magamnak, hogy eltereljem a figyelmemet. Az idő pedig szép lassan elsimogatta a fájdalmakat. És hiszek abban, hogy mindennek oka van. Jóval később döbben rá az ember, de épülni, tanulni lehet a csalódásokból.”

[cikk=43717]

Nehéz egy nőnek igazi párt találnia. Ahogy Judit fogalmaz, bár a férfiak zöme soha nem vallaná be, de leginkább azért vállal fel egy-egy kapcsolatot, hogy legyen, aki kivasalja az ingeit, elétegye este a vacsorát és odavigye a sört a hűtőből. És a nők boldogan mennek bele ebbe, mert elhiszik, hogy ez a dolguk. Pedig ha megőriznék az igényüket a többre, szebbre, másra, még az is lehet, hogy valóban megtalálnák az Igazit.

Fotó: Lee Jenkins/CLM/trunkarchive.com, archív