A fordulat persze nem magától, természeti erők következtében történt, hanem barbár emberi közreműködésnek köszönhetően. A tó radioaktivitása a csernobili katasztrófához, minden idők legnagyobb nukleáris balesetéhez hasonlítható.

Fekete víz

A Karacsáj szó török nyelveken fekete vizet jelent – a nyelv már ezzel is jelzi, hogy nem akármilyen tóról van szó, akár Csernobil is elbújhat mellette. Az egész szégyenletes história 1945-ben kezdődött, amikor a szovjetek az amerikaiakkal vívott állandó verseny hevében, teljes titoktartás mellett az Urálban felépítették Cseljabinszk-40 nevű városukat, mellette pedig felhúzták a Majak nevű vegyi komplexumot. Mi mást, mint fegyverekhez, esetleg atombombához szükséges plutóniumot akartak előállítani benne, amelynek létrehozása 1948-tól fel is gyorsult. A vezetőség minimális figyelmet fordított a dolgozók biztonságára vagy a hulladékok felelősségteljes ártalmatlanítására: arra egész egyszerűen nem gondoltak, hogy a termelt radioaktív szeméttel mit is tegyenek. Először az egész hóbelevancot szépen a Techa-folyóba ürítették, ami akkora katasztrófát okozott, hogy néhány évvel később – miután a brutális szennyezés miatt rengeteg lakost ki kellett telepíteni –, 1951-ben inkább az elhagyatott, 110 hektáros Karacsáj-tavat szemelték ki nukleáris kukájuknak. Azaz meglehetősen „szakszerűtlenül kezelték” a gyilkos anyagot.

Nem sok idő telt bele, és kipusztult a helyi élővilág nagy része, a Majak gyár munkásai pedig mind sűrűbben betegedtek meg – láz, hányás, súlyos fogyás, hajhullás és rettenetes rosszullétek tették egyértelművé, hogy sugárfertőzésről van szó.

Robbanás, kiszáradás – katasztrófa

Az őket kezelő orvosok természetesen nem beszélhettek a súlyos tünetek okairól, majd 1957-ben még egy, a hibás hűtőrendszer miatt bekövetkezett nagy erejű robbanás is tetézte a szörnyű helyzetet. És még nem volt vége. Tíz évvel később, 1967-ben a tó elkezdett kiszáradni, a szél pedig jókora területen fújta szét az elképzelhetetlen mértékű hulladékot, rengeteg (körülbelül félmillió) ember megfertőződését és halálát okozva.

A szovjetek mentették, ami menthető, és igyekeztek alaposan lefedni az egész sugárzó területet. Olyan sikeresen tussolták el az ügyet, hogy a Karacsáj-tó katasztrófájára csak 1990 után derült fény. A különböző jelentések szerint a vízfelület és környéke az évtizedek alatt 4,44 exabecquerel sugárzást nyelt el: ez nagyjából 2,5 négyzetkilométernyi területet jelent. Összehasonlításul: a csernobili katasztrófában 5-12 exabecquerel közé teszik a sugárzást, ez azonban több ezer négyzetkilométeren oszlott el. Egy kutatócsoport 1990-ben a tóparton 600 röntgenes terhelést mért, ami körülbelül egy óra leforgása alatt gyilkol meg valakit. A rákos megbetegedések 21 százalékkal nőttek, a születési rendellenességek 25, a leukémiás esetek pedig 41 százalékkal ugrottak meg a környező területeken.

Bár a szennyezés sokat csökkent az elmúlt években - 2015-ben betonozták le az egész területet –, ma is mindenkit óva intenénk attól, hogy az uráli tóhoz ruccanjon el nyaralni: a Karacsáj mellett állva ugyanis akár egy óra napozás is a halálunkat okozhatja.

Galériánkban mutatjuk, hogy miért hasított ekkorát a Csernobil című sorozat!