„A Föld környezetének védelme és minél átfogóbb megismerése a szakmám és a hobbim egybeforrva" – írja honlapján Till Anilla, aki jó pár éve járja bolygónkat túrázóként. Kalandjainak egy részét teljesen egyedül, amolyan szóló túrázóként teljesítette, legutóbb a 2550 km hosszú Országos Kékkörön ment végig 72 nap alatt. A fiatal lány sok hasznos információt árult el arról, hogyan – milyen motivációval és felkészültséggel – vág neki egy ilyen kalandnak, s milyen helyzetekkel kell megküzdenie az út során egy nőnek.

„Az első hosszabb túrám, amit egyedül tettem meg, a négy évvel ezelőtti, 800 km hosszú El Camino volt. Akkor a kalandvágy hajtott. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán képes vagyok-e ilyesmire, s végül annyira jól sikerült, hogy önbizalmat adott további hasonló élményekhez” – kezdi Anilla a beszélgetést.

– Miért jó egy ilyen kaland szerinted?

– Például jó önismereti utazás. Fizikailag és mentálisan is próbára teszed saját magadat. De abból a szempontból is jó egyedül gyalogolni, hogy végig tudod gondolni, mi minden történt veled az elmúlt időszakban. Tehát személyes próbatétel és önismereti, gondolkodós utazás.

– Az is oka volt az egyedül túrázásnak, hogy nehéz lett volna például társat találni? Nem biztos, hogy bárki el tud távolodni a hétköznapjaitól hosszabb időre.

– Részben igen, valóban nehéz egy hosszú túrát mással összeegyeztetni, bár voltam két túrán a barátommal is. De az utolsó egyedüli túrám, az Országos Kékkör két és fél hónap hosszú volt, amit valóban nehéz lett volna valakivel összeszervezni. Ha magam vagyok, csak önmagamhoz kell igazodni.

– Hogyan készülsz fel egy hosszú túrára, ahová egyedül mész?

– Visszatekintve, először nagyon felkészületlen voltam. Azóta kicsit több a gyakorlatom, de fizikailag nem sokat szoktam készülni, pár rövidebb túrán voltam csupán. Amikor egy hosszú úton elindulok, az első napok maguk is a rákészülést jelentik, mert lassan kezdek, rövidebb szakaszokkal, és fokozatosan növelem a megtett távot. A mentális hangolódáshoz ugyancsak jó a fokozatos kezdés. Ami pedig a holmikat illeti, amiket magammal viszek, a két és fél hónapos Kékkörön nálam lévő felszerelés mennyisége nem sokban különbözött ahhoz képest, mint amit elvittem akár egy 1 hetes túrára.

– Van a szükséges felszerelésről listád?

– Fejben van meg az, amit szükségesnek érzek elvinni magammal, leírva nincs. A gyakorlatban pedig úgy néz ki, hogy van egy utazós hátizsákom, ami mondjuk 65 százalékban készenlétben áll, csak kiegészítem indulás előtt.

– A Kékkörön volt, hogy sátorban aludtál és volt, amikor szálláshelyeken töltötted az éjszakát. Hogyan alakítottad ki ezt a rendszert? Attól függött, hogy találsz-e például foglalható szálláshelyet a tervezett szakasz végén, vagy nem és akkor maradt a sátor?

– Igen, ezt általában az útvonal adottságai határozták meg, de sokkal inkább előnyben részesítettem a rendes szálláshelyeket a sátrazással szemben, mert jó érzés volt úgy befejezni egy napot, ha le tudtam zuhanyozni, fel tudtam tölteni az eszközeimet, mert például dolgoztam is egy darabig a túrázás során esténként. Viszont, ha előnyösebb volt a sátorozás, akkor azt választottam.

– Milyen nehéz volt a hátizsákod?

– Ezt sokan megkérdezték már, de nem tudom, mert nem mértem meg. Szerintem maximum 10 kg volt. Az az ajánlás, hogy a testsúlyod 20 százalékát ne haladja meg a cipelt zsák tömege. Esetemben ez több volt. Viszont minden holmi, ami kellett, ott volt nálam, tehát nem tudtam volna csökkenteni a zsák tömegén.

– Májusban, amikor voltál a Kékkörön, voltak kemény esőzések. Ez mennyire tett próbára?

– Volt a zsákomon esővédő borítás, de az a helyzet, hogy amikor öt órán keresztül esik, akkor nem sokat ér. Volt olyan, hogy teljesen eláztam, ami nem kellemes, de ilyenkor úgy vagyok vele, ha már mindenem vizes, hogy teljesen mindegy, nem tudok változtatni a helyzeten. És igen volt olyan, hogy esőben sátraztam. Ilyenkor elpakoltam vizesen a sátrat és amikor ismét szálláshelyen aludtam, akkor kiterítettem mindent. Aztán próbáltam hajszárítóval szárítani a vizes holmikat. Amikor pedig nem száradt ki teljesen, akkor mentem tovább a félig vizes bakancsomban.

– Érezted úgy bármikor, hogy nagyon eleged van az egészből, s legszívesebben hazamennél?

– Voltak nehézségek a túra során, de ezekre készültem és tudtam, hogy ha kicsit alszom, pihenek, akkor túl leszek rajtuk és jobban leszek. Azt viszont sejtettem, hogy kiszállni nem fogok.

– Mi az, ami valóban nehéz egy nőnek ilyenkor?

– Ami fizikailag nehéz, az az, hogy az egyszemélyes sátor nekem is egyszemélyes és egy férfinak is, tehát arányaiban mégiscsak nehezebb cuccokat cipelek, mint egy férfi. Nem tudok például erőben egy 80 kg-os férfival versenyezni és a szükséges holmik cipelése valóban nehéz.

Anyagilag sem egyszerű összehozni egy ilyen kalandot, mert az ultrakönnyű, speciális túraholmik nagyon drágák, de ezek szükségesek, nem nagyon lehet megúszni. Az egyedülléttel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy nemcsak nőként nehéz, hanem egy egyedül túrázó férfi számára is. Egyedül vagy a gondolataiddal, amiket idővel megszoksz, ehhez gyakorlat kell. Amikor először egyedül aludtam sátorban az erdőben, annyira fáradt voltam, hogy bármennyire nyomasztottak a saját gondolataim, nagyon hamar elaludtam. Nem volt időm azon gondolkodni hosszan, hogy vajon mi fog felriasztani, milyen állatok mászkálhatnak körülöttem. Egyszer volt egy olyan ijesztő élményem, hogy egy távoli kutyaugatást belehallottam az álmomba, amitől ott megijedtem, de miután felriadtam, hamar észleltem, hogy nincs semmi baj. Az állatokkal szemben pedig, ha bizonyos óvintézkedéseket megteszel, akkor nem kell bajra készülni. Ilyen az, hogy nem szabad ételt tartani a sátorban. Én kiszedtem az ételt a táskából és a sátoron kívül helyeztem el. S persze volt, hogy vaddisznókkal találkoztam, őket alapvetően hangadással lehet elzavarni, zajt kell csapni egyszerűen. Figyelni kell, és ahogyan egyre többet vagy egyedül az erdőben, egyre kevésbé lesz ijesztő.

– Ha valaki belevágna ebbe a kalandba, mit javasolnál, hogyan kezdjen neki?

– Szerintem az nagyon jó tapasztalatszerzés, ha kezdetben elmész 1-2 napos túrákra bármelyik erdőbe. Az is fontos, hogy légy kapcsolatban valakikkel, oszd meg gyakran a helyeket, ahol jársz, tudják, hogy hol fogsz aludni, hová tartasz. Az is fontos szerintem, hogy ne térj le a jelzett ösvényről, legalább is ne nagyon. Olyan helyre menj, ami ismert, ami könnyen megközelíthető. Szerintem érdemes belevágni az egyedüli túrázásba, ahogy haladtam egyre tovább, úgy nőtt a bizalmam azokkal szemben, akikkel találkoztam a túra során. A legtöbb ember szerintem jó és nem akarnak bántani. Nyilván az óvatosság nem árt, és jó, ha van nálad önvédelmi eszköz is.

– Mi volt nálad?

– Paprikaspray és ott voltak a túrabotjaim, amik elég hegyesek. De nem volt szükség arra, hogy be is vessek bármit közülük.

– A környezeted mit szól ehhez a hobbihoz? Nem féltenek?

– Nyilván van bennük aggodalom, de örülnek is ezeknek a teljesítményeknek. A nagymamám például minden reggel és este utánanézett annak, hogy jól vagyok-e, merre járok. A barátom bízott bennem, hisz már együtt is voltunk hosszabb túrákon, de persze minden nap beszéltünk is. S páran az utam során meglátogattak egy-egy szakaszon.

– A barátod nem szeretett volna csatlakozni hozzád, hogy ő is átélhesse ezt a kalandot?

– Szívesen eljött volna, de nem tudott ilyen hosszú időre elszakadni a munkájából, illetve ő holland és neki a magyar Kékkör nem annyira jelentőségteljes, mint nekem.

– Mi a következő hasonló célod?

– Nem tervezek olyan túrát, amivel az Országos Kékkört felülmúlnám. Ami most izgat, hogy télen menjek túrázni, valamilyen északi országba. De ez még csak terv, amit lehet, hogy nem is egyedül valósítanék meg.