Ez a cikk az Éva Magazin 2020-as 2. lapszámában jelent meg először „Szabad a tánc!" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

„Ha táncolni akar, menjen iskolába és álljon a rúd mellé!” – kapta meg a jó tanácsot a 19. század végén a forrófejű amerikai tinédzser, Isadora Duncan. Anyja be is íratta egy balettintézménybe, de a lány nem sokáig bírta. „Azt akarják tőlem, hogy örökké lábujjhegyen járjak!” – háborgott. „De hiszen ez természetellenes, az ember nem így jár!” Nem tűrte, hogy betörjék, és testét értelmetlen szabályokhoz kötött, embertelen gimnasztikához idomítsák. Elhajította a tüllszoknyát és a balettcipőt, fátyolszerű aligruhákba csavarta testét, kibontotta hosszú haját, és táncolt, arra a ritmusra, amivel annak idején, gyerekkorában a tenger hullámai az első mozdulatokra sarkallták. Táncolt szabadon, mezítláb – mint a művészeti ág gyökeres megreformálója és mint a női szabadság (egyelőre magányos) hírnöke.

Hogy mennyire embertelen lehet a klasszikus tánc, arról nemrég a hírekből is értesülhettünk. A párizsi balettművészek tánccal: a Hattyúk tava egy részletével tiltakoztak a tervezett francia nyugdíjreform ellen, ami eltörölte volna jogukat a negyvenkét éves kori visszavonulásra. A munka ártalmait felismerve még XIV. Lajos – az első balettakadémia alapítója – vezette be 1698-ban a törvényt, miszerint a táncosok ebben az életkorban nyugdíjba mehetnek. „Nyolcévesen kezdjük a klasszikus balettet, fiatal felnőttként pedig számos visszatérő sérüléssel bajlódunk. 42 évesen gyakorlatilag nincs táncos, aki ne szenvedne porckopástól, sérvtől, ne tört volna el valamije, vagy ne lenne akár csípőprotézise” – nyilatkozta az egyik tüntető.

Isadora Duncan újszerű előadásával Európa-szerte zajos sikereket aratott, de nem azért vonult vissza a fellépésektől, mert tönkrement volna a teste, hanem azért, mert a tanítást a szereplésnél fontosabbnak tartotta. Úgy vélte, hogy a tánc feladata: kapcsolatot teremteni az emberek közt, és felszabadítani őket – különösen a nőket. Hitvallása szerint a táncnak az élet esszenciáját, a természetességet kell kifejeznie, nem pedig előírt mozdulatokat tökélyre fejlesztenie. A tánc test és szellem egysége, amelynek megtalálásához a hagyományos, mesterkélt díszleteket el kell vetni, ellenben a kultúrát érdemes segítségül hívni.

Magyarországra is eljutott a híre

Megközelítése sokakat vonzott; Európában, majd Amerikában is sorra nyitotta az iskolákat. Híre természetesen Magyarországra is eljutott. Amikor 1902-ben fellépett az Uránia Színházban, még csak szenzációs látványosságnak számított. (És szerelmi viszonyba bonyolódott Beregi Oszkár színésszel, de a korabeli feleségszerep kilátásait, karrierje feladását riasztónak tartotta, így megegyeztek, hogy elválnak útjaik.)

Néhány évvel később azonban egy zseniális fiatal nő: Dienes Valéria matematikus, filozófus – a doktori fokozatot szerző első magyar nők egyike – ösztöndíjjal Párizsba került, ahol megtekintette a híres művész egy fellépését. Nemsokára már ő maga is a Duncan testvéreknél tanult (Isadora bátyja, Raymond is táncolt), és hazatérve, 1912- ben Budapesten „mozdulatművészeti” tanfolyamot indított (ekkoriban mozdulatművészetnek vagy szabad táncnak nevezték a modern táncokat). 1917-ben már felléptek tanítványai az Urániában az általa komponált koreográfiával. Dienes, vérbeli polihisztorként, szabatos elemzésnek vetette alá a mozdulatokat, és kidolgozta a saját rendszerét, amit orkesztikának (a mozdulatok tudományának) keresztelt el. Értelmezése szerint ez nem más, mint a test és a lélek egyidejű fejlesztése az „átlelkesült mozdulatok” által. Különösen népszerűek voltak misztériumjátékai (pl. Hajnalvárás), illetve „verstáncai”, melyek keretében pl. a Babits vagy Tagore műveiből áradó hangulatot teremtette vizuálisan újra. Gyerekek számára is alkotott táncos meseelőadásokat.

A női nézőpont gazdagítja a társadalmat

Ő is híve volt a nemi egyenlőségnek: „a nőnek jusson ideje arra, hogy foglalkozzon mással is a családon kívül”, mivel a női nézőpont gazdagítja a társadalmat, vallotta. Hamarosan a közönség már nemcsak gyönyörködni akart az újdonságban, hanem a részesévé válni: a nők tömegével tódultak a mozdulatművészeti tanfolyamokra. A lelkesedéshez az első világháború utáni társadalmi, gazdasági változások is hozzájárultak: a munkaerőpiacra áramló nők megszabadultak a fűzőtől és a hosszú szoknyától, a kényelmesebb ruházat pedig nagyobb aktivitást tett lehetővé számukra. A sportoló nőket viszont (noha a tenisz, a kerékpározás és az úszás növekvő népszerűségre tett szert) a közvélemény még aggódva szemlélte, így a sztereotip nőiességet kevésbé fenyegető tánc jó kompromisszumnak bizonyult. Az így elinduló divathullám az Artmagazin szerzői, Szikra Renáta és Vincze Gabriella szerint „leginkább a mai pilates- vagy jógaőrületre hasonlított”.

Nemcsak jómódú úrilányok mutattak érdeklődést, hanem önálló, kenyérkereső nők, köztük diplomások, hivatalnoknők és kétkezi munkások. A hazai gyógytorna és terhestorna egyik megalapozója, Madzsar Alice is foglalkozni kezdett vele testnevelő intézetében. Dienes Valéria 1929-ben nyitotta meg saját iskoláját Budapesten, a Krisztina körúton, ahol a nagy kereslet miatt nemsokára már tanárokat is képeztek. Rövidesen szerte az országban sorra nyíltak a mozdulatművészeti iskolák, amelyek egyben a modern szellemi áramlatok központjai is voltak. Ahogyan Szikra Renáta és Vincze Gabriella fogalmaznak: „Akit érdekeltek a kortárs művészet, a pedagógia, filozófia, orvostudomány, a pszichoanalízis új eszméi, módszerei, az biztos, hogy előbb-utóbb egy mozgásművészeti iskolában kötött ki: a szálak itt futottak össze.” Emiatt a politikai vezetés ezeket az intézményeket, mint a lázadás fészkeit, gyanúsnak tekintette.

Egyszerre könnyfakasztóan felkavaró és gyönyörű

Az orkesztika fénykora ugyan a második világháború után leáldozott, test és lélek harmonikus összekapcsolódásának igénye, valamint a szabadság eszméje a ma divatos táncoknak is szerves része maradt. A jótékony hatások pedig egyáltalán nem kizárólag a táncterem falain belül érvényesülnek! „Én bölcsész vagyok, szenvedélyes olvasó, az a nő, aki a harmincas éveire szinte teljesen elveszítette a kapcsolatát a testével” – árulja el TED-beszédében Brezina Kinga fekete öves niatanár, aki ezzel a táncot, az egészségvédő tornát és a harcművészeteket egyesítő holisztikus mozgásformával talált vissza belső harmóniájához.

A tánc segít, hogy másként tekinthessünk a testünkre

A tánc tehát segít másként tekinteni a saját testünkre – és erre, miközben a populáris kultúra a szépségkultusz elvárásaival bombáz bennünket, szükségünk is van. Akár nia-, akár 5 ritmus, akár flamencoórára megyünk, mindenütt egyaránt cél az előítéletek lebontása: nem számít az életkor vagy a testsúly. (És bár általában kevesebb a férfi érdeklődő, a nem sem.) Egyébként ellentétben az elterjedt sztereotípiával, a hastáncnak sem a magakelletés vagy éppen a férfivágy felkeltése a legfőbb funkciója – pont ellenkezőleg, a függetlenedéshez vezető út is lehet.

A tánchoz nem szükséges külön tehetség vagy meghatározott testalkat. „Mindenkiben gyermekként él egy ősi ösztönös tánctudás és táncszeretet, amit aztán felnőttkorban a társadalom visszafojt bennünk” – mondja Johanna. Ennek ellenére túlságosan elterjedt tévhit, hogy csak az uralkodó szépségideálnak megfelelő, vékony emberek táncolhatnak. Ezt szerette volna megcáfolni az amerikai Whitney Thore, amikor az interneten közzétette Fat Girl Dancing (Táncoló kövér lány) című videóját. Tizenévesen – még vékonyan – versenyszerűen táncolt, ám amikor hormonprobléma miatt száz kiló fölé szökött a súlya, úgy érezte, hogy nem ildomos folytatnia. Végül mégis visszatért a tánchoz, ami által nemcsak hogy visszanyerte az önbizalmát, de látványos önszeretetével sokakat inspirál is (köztük olyanokat, akik más okból tapasztalnak kirekesztést). Úgy érzi, most már kész jókedvűen végigtáncolni az életét!