Robert Oppenheimer 1904-ben született New Yorkban, egy tehetős, textilkereskedő zsidó család gyermekeként, akinek a felmenői a 19. században vándoroltak át az Egyesült Államokba. A jómódú család Manhattanben élt, így nem csoda, hogy a fiú életét anyagi és szellemi jólét övezte. Ennek köszönhetően pedig mérhetetlenül kiemelkedő intellektusa korán meg tudott mutatkozni, mivel már gyermekkorában kitűnt éles eszével és csillapíthatatlan tudományos éhségével. Azonban a későbbiekben megmutatkozott az irodalom és a filozófia iránti rajongása is.

Jellemző volt rá a zavart, skizofréniára utaló viselkedés

Oppenheimert valódi zseniként kezelte a környezte, így nem csoda, hogy magányos, különc gyermek volt. Már az általános iskolából is kihagyott pár évet, mivel túl lassú volt számára az oktatás. Ez abban is megmutatkozott, hogy már igen fiatalon érdeklődött a francia irodalom és a filozófia iránt, ezentúl nagyon foglalkoztatták az ásványok is. Olyannyira, hogy már gyerekként geológusokkal értekezett a Central Park sziklaformációiról. Végül 17 éves korában befejezte a középiskolát, és felvételt nyert a Harvardra, majd a későbbiekben a Cambridge-re ment tanulni, ahol posztgraduális tanulmányait folytatta.

Az, hogy a közvetlen környezte jóformán zseniként kezelte, egyáltalán nem tett jót az önértékelésének, sőt kifejezetten zaklatott természetnek bizonyult, azonban pszichés zavarainak nem csak ez állt a hátterében. Ugyanis kortársaihoz képest jókora hátrányban volt testileg, hiszen súlya soha lett több 60 kilónál, így gyermekként, majd fiatal felnőttként is sokat csúfolták. Azonban ennek következményekképpen komoly elmebajok jelentkeztek nála, egyszer például majdnem megmérgezte az egyik professzorát: egy mérgezett almát hagyott neki a tanári asztalon. Az esetből nem lett komolyabb ügy, mivel édesapja közbenjárása megmentette a kirúgástól, azonban csak azzal a feltétellel maradhatott, ha pszichiátriai kezelésnek veti alá magát. Egyébként kissé zavart állapotát az is bizonyítja, hogy állítólag azért akarta megmérgezni a tanárát, mert a Cambridge-en végzett laboratóriumi munkáitól nagyon szenvedett, mivel nem volt jó benne. Végül a pszichiátere pszichózissal diagnosztizálta, azonban kezelést nem rendelt el számára, mivel véleménye szerint az nem használt volna neki. Ám nem ez volt az egyetlen eset, mikor olyasfajta dühkitörése volt, mely majdnem emberéletet követelt. Ugyanis egy másik alkalommal Párizsba látogatott egy barátjához, aki örömhírként közölte vele, hogy megkérte a barátnője kezét, mire a Oppenheimer nem gratulált neki, hanem nekiugrott, és megpróbálta megfojtani a vőlegényt. Sőt, egyszer arról is beszámolt a lakótársa, hogy mikor belépett a kollégiumi szobába, Oppenheimer a padlón vonaglott és magából kikelve artikulátlan módon morgott. Azonban mentális állapota tudományos munkájára nem volt kihatással.

A szárnyaló karrier kezdete

1926-ban találkozott a Göttingeni Egyetem Elméleti Fizika Tanszékének igazgatójával, aki Németországba csábította. Oppenheimer pedig örömmel utazott a tengeren túlra, ahol végre úgy érezte, igazán megélheti zsenialitását. Állítólag olyan heves vitákat folytatott az oktatókkal, hogy egy idő után szinte ő vezette a szemináriumokat, hiszen elképesztő tudásával képes volt felülkerekedni tanárain. A folyamatos heves viták miatt a csoporttársai petíciót is írtak ellene, de végül mégiscsak ezen az egyetemen védte meg doktori disszertációját, és ezzel be is került azoknak a fizikusoknak a körébe, akik meghatározták az egész 20. század alakulását. Többek között Teller Edét is ebben az időszakban ismerte meg. Zsenialitása egyébként már ebben az időszakban is oly nagy mértékű volt, hogy professzora, Niels Bohrn csak ennyit szólt, mikor Oppenheimer megvédte diplomáját: „Hál' Istennek, vége van. Már ott tartott, hogy megkérdőjelezze az eredményeimet.”

Doktori címét megszerezve visszatért az Egyesült Államokba, ahol a Kaliforniai Műszaki Egyetem és a Harvard is versengett érte, így egy évig mindkét egyetemen tanított, majd végül a berkeley-i Kaliforniai Egyetemen kezdett dolgozni. Teljesen a munkájába temette magát, a világban körülötte zajló események nem is foglalkoztatták. Azonban ez a megszállottság meghozta a gyümölcsét, hiszen egyre nagyobb nevet szerzett magának az elméleti fizika területén, mivel nemcsak diákjaira, hanem kollégáira is hatalmas hatással volt a férfi karizmatikus személyisége és a szenvedély, mellyel valósággal rajongott a fizikáért.

A Manhattan-terv

Azonban időközben Németországban a nácik kerültek hatalomra, ez az esemény pedig már Oppenheimert is elkezdte foglalkoztatni, és fizetésének jelentős részét arra fordította, hogy támogassa azokat a fizikusokat, akik menekülni akartak a Harmadik Birodalomból. Miután a náci eszmék Oppenheimert származása miatt jelentősen érintették, így nem csoda, hogy olyan baloldali eszmék váltak számára vonzóvá, mint a kommunizmus. Bár azt fontos megjegyezni, hogy nyíltan soha nem csatlakozott a párthoz, mégis az FBI aktát nyitott róla, és megfigyelte mint kommunistaszimpatizánst.

1939-ben hatalmas tudományos áttörésnek bizonyult, mikor is német fizikusok, nevezetesen Otto Hahn és Fritz Strassmann az első maghasítást véghez vitték, amit valamivel később Enrico Fermi Amerikában is megismételt. Azonban ekkor történt egy olyan felfedezés, mely az egész világ sorsát megváltoztatta, ugyanis Szilárd Leó, az Amerikába emigrált magyar kutató arra a felismerésre jutott, hogy a maghasadásból nukleáris láncreakció hozható létre. Ez a láncreakció pedig a világ legpusztítóbb fegyvereként is használható. Azonban tudva, hogy annak a lehetősége, hogy a nácik előbb fejlesztik ki az atombombát tragikus és pusztító hatású lehet, így Oppenheimer és barátja, Albert Einstein levelet írtak Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, melyben arra hívták fel a figyelmét, hogy elképzelhetetlenül pusztító következményekkel járna az, ha a nácik előbb alkotnák meg az atombombát, mint az amerikaiak. Azonban három évbe telt, míg konkrétan odáig jutott a projekt, hogy 1942-ben engedélyt adott Rooselvelt az amerikai nukleáris fegyver elkészítésére, melyet Manhattan- tervként kereszteltek el. Helyszínéül az új-mexikói Los Alamost választották. A projekt igazgatójává pedig Oppenheimert nevezték ki, mindezt annak ellenére, hogy rengetegen ellenezték a kinevezését a liberális nézetei miatt, illetve ő maga is aggodalmát fejezte ki afelől, hogy miként vezessen egy olyan csapatot, mely tele van Nobel-díjas fizikusokkal, mikor ő nem rendelkezik Nobel-díjjal. Azonban aggodalma alaptalan volt, hiszen zseniális vezetőnek bizonyult.

A pusztító fegyver megteremtése

Miután Roosevelt három évig halasztotta azt, hogy nekiállhassanak az atombomba elkészítésének, a nácik már komoly előnyre tettek szert, mivel immár négy éve dolgoztak a nukleáris fegyver elkészítésén. Így Oppenheimer nem látott más megoldást arra, hogy megelőzze a nácikat, minthogy korának a legnagyobb zsenijeit gyűjtse össze, köztük olyan nagy magyar tudósokat, mint Teller Ede vagy éppen Neumann János.

Oppenheimer zseniális vezető volt, azonban belül folyamatos háború dúlt benne, hiszen rengeteg etikai dilemma övezte a nukleáris fegyver elkészítését. Azonban magát azzal győzködte, hogy ő kutatóként nem felelős a fegyver későbbi használatára vonatkozó döntésekért, ez kizárólag a politikusok felelőssége. Tudósként szentül hitt abban, hogy az atomfegyver létének puszta gondolta is elretteni majd a világot, így a használatára jóformán sose lesz szükség. Ám ebben sajnos óriásit tévedett, de ez az idő előrehaladtával egyre világosabbá vált számára is.

Eljött a világra a pusztulás

Július 16-án a világtörténelem egyik legfontosabb pillanata jött el, ugyanis ez volt az a nap, amikor tesztelték az atombombát, és ez volt az a nap, mikor a tudósok rádöbbentek arra, hogy olyat alkottak, ami tömegek pusztítására képes. Ez volt a Trinity-teszt.

A helyzetet és Oppenheimerben dúló mérhetetlenül kínzó belső dilemmát kiválóan elénk festi az a mondat, melyet egy interjújában idéz a hindu szentírásból. „Én lettem a halál, a világok pusztítója.” Miután megtörtént a tesztrobbantás, a tudósban eddig is felmerülő etikai kétségek egyre jobban eluralkodtak, hiszen tisztában volt azzal, hogy olyat alkotott, mely az egész emberiség jövőjére visszafordíthatatlanul pusztító hatással van.

A történelem pedig különös fordulatot vett, nem sokkal ezek után Hitler öngyilkos lett, és a náci Németország elvesztette a háborút. Azonban a japánok továbbra is kitartottak, így az atombombát végül ellenük vetették be.

Augusztus 6-a a világtörténelem egyik legsötétebb napjaként vonult be az emberek emlékezetébe, ugyanis ezen a napon vetették be az atombombát a japánok ellen Hirosima területén. Az atombomba hatására 1,2 kilométeres terület vált a földdel egyenlővé, az áldozatok száma körülbelül 139 ezerre tehető. Azonban ezekben nincsenek benne azok az áldozatok, akik a robbanás utóhatásainak köszönhetően vesztették életüket. Ezt követően augusztus 9-én, Nagaszaki városára is ledobtak egy bombát, ekkor 60-80 ezer ember esett áldozatul.

Hősből ellenség

A következményeket látva Oppenheimer határozottan kiállt az ellen, hogy az elkövetkezendőkben fejlesszék vagy bevessék a pusztító nukleáris fegyvert. Egyáltalán nem értett azzal egyet, hogy a japán területeken bevetették a bombát.

Ezek után pedig szinte lejtmenetbe kezdett Oppenheimer sorsa. A bevetés után a washingtoni hadügyminiszternek tartott beszámolójában kifejtette, hogy a jövőbeli háborúk tulajdonképpen lehetetlenné váltak az atombomba miatt, hiszen ez a világ pusztulásával járna. 1945 októberében találkozott Truman elnökkel, akinek őszintén bevallotta, hogy úgy érzi, neki vér tapad a kezeihez. Azonban az elnök megnyugtatta, hogy ez az ő döntése volt, ám a fizikus távozása után kijelentette, hogy soha többé nem akarja látni az irodájában. Ám 1946-ban érdemérmét kapott az elnöktől. Ezt követően 1947-ben kinevezték a princetoni Institute of Advenced Study kutatóintézet igazgatójának és az Atomenergia Bizottság tanácsadó testületének az elnökének is, ahol leginkább arra tette a hangsúlyt, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését, illetve a Szovjetunióval történő fegyverkezési versenyt. Azonban álláspontja korántsem tetszett az Egyesült Államok kormányzati és katonai frakciójának, sőt egyre inkább zavarta az FBI-t az, hogy szimpatizál a kommunista nézetekkel. A helyzet pedig odáig fajult, hogy 1954-ben szövetségi meghallgatásokra idézték, ahol annak ellenére, hogy bűnösnek ugyan nem találták, megvonták minden magasfokú hozzáférésétől és még a hazájához való hűségét is kétségbe vonták. Ez azt jelentette, hogy formálisan megbízhatatlanná minősítették az államtitkok kezelésére. 1963-ban John F. Kennedy Enrico Fermi-díjjal tüntette ki, ám korábbi státuszát már soha nem kapta vissza, sőt tulajdonképpen egyfajta boszorkányüldözés zajlott ellene.

Élete végén egyszerre érzett magában mérhetetlen büszkeséget és kínzó bűntudatot találmánya miatt, ám úgy vélte, hogy az emberi kíváncsiság megállíthatatlansága okán voltaképpen szükségszerű volt az atombomba feltalálása. Azonban halála napjáig szentül hitt abban, hogy az ember oly humánus lény, mely képes a kezében lévő ekkora hatalom használatára, és nem él vissza ezzel. Végül Oppenheimer 62 évesen, 1967-ben hunyt el gégerákban. Életét pedig bármiképpen ítélnénk meg, annyi bizonyos, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb zsenije volt, aki szentül hitt az emberiség józan ítélőképességében és jóindulatában, ám az, hogy ez valójában mekkora hiba volt, az bizony még a jövő zenéje.

Forrás 1,, Forrás 2., Forrás 3.