Biztos vagyok benne, hogy az olvasók többsége tudja, hol van Királyrét, sőt akár már járt is ott. Hisz a Pesttől való relatíve kis távolság, a vonzó természeti környezet, az erdei vasút, a tanösvény és most már a várhegyi kilátó, rengeteg látogatót vonz. Emberek, családok tömegeinek vált kedvenc hétvégi kirándulóhelyévé a Börzsöny ezen pontja, aminek történelmét kevesen ismerik, de a természeti értékét még a vászoncipős „vasárnapi turisták” is csodálattal nézik.

Királyrét története több ezer évvel ezelőtt kezdődött, de a mai arculata az 1900as években alakult ki. Hoffer Kúnó svájci diplomata volt annak a fakitermeléssel és kőfejtéssel foglalkozó cégnek a tulajdonosa, aminek birtokába került ez a terület, ő építtette a vasút egy részét a faszállítás miatt, és ő hozatta létre a kastély tavát, valamint angolparkját. Korábban a települést Szokolya-hutának hívták, 1926-ban kapta a Királyrét nevet. Sajnos, mint sok más uradalmat, ezt a területet is elérte a felelőtlen örökösök átka, Kúnó fiai a vagyont eljátszották, a település lakóinak így Szokolyára kellett költözniük, a tó pedig a kastéllyal a Fővárosi Tanács kezébe került. A Tanács a rendszerváltással ugye Önkormányzattá vált, személyes szálam ekkor kezdődött.

Adott volt egy erdei mesevilág, egy önkormányzati tulajdonban lévő, szállóvá alakított kastély, és sok-sok önkormányzati dolgozó… köztük az én édesapám, aki környezetvédelmi mérnökként dolgozott akkor a Fővárosnak. A hotel árai az önkormányzatisoknak elképesztő kedvezményesek voltak (olcsóbb volt néha ott lennünk, mint otthon), ezért gyerekkoromban szinte minden évszakban meglátogattuk Királyrétet, nyáron több hetet töltöttünk ott. Akkoriban a tó még nem volt telenyomva hallal, de horgászni nagyon is lehetett. Meg csónakázni, és fürdeni. Bizony. A Királyréti-tóban, rengeteget fürödtek a szálló vendégei: igen volt benne pióca, meg növények és más állatok, de fantasztikus volt az erdő közepén pancsolni. Itt tanultam meg úszni: mindig megvolt a motiválás, hogy mit kapok, ha eljutok a stégtől a 100 méterre lévő félszigetig és vissza, majd az egész tavon végig és vissza. 6 éves voltam és az élet királyának éreztem magam, mikor átúsztam a tavat hosszában.

Aztán a tavat feltöltötték még több hallal, alkalmatlanná vált a fürdőzésre, majd hamarosan eladták, mint ahogy a hotelt is. De nem egy kézbe kerültek: a tó és a kastély. Itt el is vált pár évre az utam Királyréttől, egészen addig, míg meg nem ismertem a férjem, akivel újra Börzsöny-szerelembe is estünk. Itt nyaraltunk először együtt, a már megváltozott, modernizált, de még mindig fantasztikusan ismerős illatú Kastély Panzióban. Minden csodás volt, de olyan furcsa érzést keltett, hogy a tó már nem az, mint gyerekként, ugyanakkor a parkból még mindig oda lehetett sétálni, figyelni a jégmadarakat, hallgatni a neszeket. És megszoktuk az évek alatt a változást. Ez lett a természetes: a tó a horgászoké és a természeté.

Annyira kevés helyen látni jégmadarat, de itt nagyon gyakran találkozhattunk velük. A tó fölé nyúló ágak ideális vadászterületek voltak a pici kék repülő gyémántoknak. Lakott a tóban vízisikló, óriási tavikagylók… A betelepített halakkal együtt saját ökoszisztémával bírt.

Mire tavaly a gyerekeinkkel jártuk végig a „békás-tanösvényt”, ahogy ők nevezik, már magától értetődő volt, hogy megállunk a tónál csöndben figyelni, elmesélni nekik a tó és a környék történetét (ami sokkal gazdagabb és színesebb, mint amit ide leírtam). Télen is ellátogattunk Királyrétre, akkorra már átadták a Várhegyi Kilátót, ahonnan jól megnéztük a tavat és a kastélyt is.

A cikk folytatásáért KATTINTS IDE!

Nézzétek meg, hová érdemes elmenni kirándulni, ahol az ősz a legszebb arcát mutatja: