Kedves Én,

nem szívesen játszom, hogy ez egyfajta női Karinthy-imitáció, a Találkozás egy fiatal lánnyal, sznob gesztus volna, csak egy fiktív levél hozzád, aki mondjuk huszonegy vagy épp, és még mindig nem tudod, mi fán terem a felnőttkor. Siratod az arany éveket, a gimnáziumot, benne önmagadat, aki hosszú párialét után azt hiszi, hogy magára talált, persze ez az önmegtalálás is csak átmeneti és látszólagos, kimerül abban, hogy egy ideig nem vagy civil a pályán, csitul belül a folyton lesben álló gyanakvás, van néhány barátod, igaz, kettő közülük rondán elárul, van borod, mindig elég testi és szellemi eleséged, legalábbis egy felfuvalkodott kamasz azt képzeli, hogy elég. De a gimnázium nem Édenkert, csak színes légvár, buborék, ami éppen úgy omlik össze, mint a családi fészek válás után, volt, nincs, semmi nem marad, kiléptél hát egy rosszul és egy közepesen sikerült érettségi után a szabadba, de ahelyett, hogy teleszívtad volna magad friss, hűvös levegővel, a szabadságtól fuldoklani kezdesz, s ahogy mondani szokás, torkodon akad az almacsutka, leülsz, hörögsz, türelmesen vársz, hátha magától elmúlik a bénult állapot. De nem múlik, mert a dolgoknak nem az a szokásuk, hogy maguktól elmúljanak.

Talán ha van elég merszed, hogy lenyúlj a torkodon, és valahogy – ön-Heimlich-fogással – kivedd azt a csutkát. Ha nem hiszel benne, hogy mások majd boldoggá operálnak: férfiak, akik segítség helyett lenyomják a fejed a víz alá, mert azt gondolod, ezt érdemled tőlük, és hagyod magad, sőt, tálcán kínálod a fejed, mint Salomé Szent Jánosét, hol volt még akkor lelkiállapot-analízis, azt gondoltad, a szerelem leküzdhetetlen ösztön, esztelen szenvedély, feloldódunk a másikban, alázkodunk, szeretünk akkor is, ha nem kapjuk vissza, istenem, rettenetesen hangzik ez így, középkorún, szekunder szégyen amiatt a másik nő miatt, aki én vagyok, azóta gyűlölöm a Szomszéd szeretőket meg a Keserű mézet, amilyen képet közvetítenek a szerelemről fiatal lányoknak, be kéne tiltani.

Talán ha van elég merszed, hogy végezz ezekkel a férfiakkal – szóval, Kalasnyikovval, mindegy. Ha marad valami a kamaszkori jellemformáló ideákból, a termékeny lázadásból, a változás elfogadásából, a ruganyosságból. Megállítható lett volna a sodródás.

Zátonyra futás a vége, többször is. Majdnem kirúgnak az egyetemről. Boros-mákonyos éjszakák valamelyike után majdnem nem ébredsz fel. Ülsz a Mammut előtt, tudod, hogy megcsaltak, előtted a földön fél doboz cigaretta, mert a másik fele már a tüdődben, a pszichiáter szerint olyan depressziós vagy, hogy kórházban lenne a helyed. Maga erős, folytatja, ezért tartja magát. Hát az biztos, hogy nem önmagad tartottad, csak valami leheletfinom, szubtilis fonál volt, amit nem sok különböztetett meg a nyakra hurkolt kötéltől.

Talán ha nem hiszed el, amit a pszichiáter mond, és mindez nem ítél tanult tehetetlenségre. Talán ha azt hiszed el inkább, hogy téged is lehet szeretni. Önerőből, saját magadtól, ami persze nehezebb, mint Sziszüphosznak felgörgetni a sziklát a hegyre. Egyszóval, talán nem több vakhitnél, hogy sikerül. Ha nem azokra a napokra koncentrálsz a gyermekkorból, amikor borzadsz kimenni a napsütötte kertbe, mert kint hortyog egy ócska fürdőlepedőn az alkoholista családtag, ha meg felébred, annak a vége kiszámíthatatlan, vagyis sokkal rosszabb, mint ami még elviselhető. Nem arra, amikor rettegsz elaludni, mert tudod, hogy szörnyekkel tele a szurokfekete szoba.

Inkább arra, amikor a nagymamád átterel a vidéki nyaraló árnyékain, versenyt futsz a csigákkal, bámulod a harmattól csillogó pókhálót, gilisztákat gyűjtesz a másnapi horgászathoz, gyönyörű, gyümölcsöktől és sötét bogyóktól meghajló fák és bokrok között sétálsz az izgága folyóig, aztán siklasz a vízen, ami szórja és visszaveri a fényeket, megszelidíted az örvénylő árt, mint a delfinek, úsznak előtted az uszályok, a távolban integetnek a hegyek. Olyasfajta szabadság ez, ami nem akad meg az ember torkán, ha okos lettél volna, előrelátó, divatos szóval tudatos, tanulsz némi konyhapszichológiát, továbbvihetted volna a hibernált fiatalságba.

De elvesztegetted, elmúlsz harminc, tovább lökdös a következő generáció, akkor néhány törött szilánkját sikerül visszaszerezned, és ugyan még csak később jönnek a fátum legnagyobb megpróbáltatásai, legalább elmondhatod, hogy felnőttél. Megpróbálod összerakni, mi történt aközött, hogy gyűjtöd a gilisztákat a nyári lugasban, aközött, hogy undorodsz a kerttől, mert tele van iszonyattal, és aközött, hogy ma már néha eszedbe jut, milyen lenne átköltözni az imádott gangos bérházból valahova, ahol faág lóg be az erkélyen, ahol kiülhetsz egy kávéval a kerti padra, mert elértél valamit, még ha az nem is annyi, mint amiről a hibernáció előtt álmodoztál.

De legalább reggelente felébredsz. A víz hömpölyög, a horgászok kiülnek a stégre, az uszályok méltóságteljesen távolodnak, te pedig elgondolkozhatsz, hogy minek készíted oda az ágyad mellé azt a pohárnyi folyót, amikor éjjelente nem is vagy szomjas.