Nincs nagy baj. Csak elestem. Kicsit megütöttem a fejemet. Sajog az orrom is, az arcomon néhány zúzódás. Az asszisztens zavarban van, magamra hagy, a doktornő akar beszélni vele. Beletelik öt percbe, amíg visszajön. Valami komoly, kérdezem. Semmi, semmi. A fejét rázza. Elesett, megütötte magát. A fejét. Lassan gépel, lapos oldalpillantást vet rám.

Sokat kellett várnom rájuk. Felvétel, röntgen, orvos. A kórházi ellátás tömegipar, minden szinten szinte minden. A folyosó tele van bentlakókkal, öreg emberekkel, akik rohamosan masíroznak a koporsó felé. Kihallatszik a kórtermekből a panaszkodásuk. Egy bácsi kopott hordágyon fekszik, amióta megérkeztem. Kérem, kérem, kérem, hajtogatja olyan halkan, hogy csak én hallom. Nem segít neki senki. Egy idős, összeaszott nő száraz virágot szorongat. Nemrég talán vadidegen kisbabák arcát csipkedte az utcán, közben a kezében hervadt el az élete.

Kocsis bácsi meghalt, hallok egy fontoskodó hangot. Tegnap. A végére teljesen elment az esze. A fiát hívta, pedig harminc éve halott. A választ nem értem, artikulátlan beszéd, a tüdő fütyül, mint egy gyengélkedő tesitanár sípja. Igen, mondja az előbbi hang. A pálinka meg az a rengeteg sör.

Ősz szakállas férfi járókerettel közlekedik a folyosón fel-alá, meggyújtatlan cigit szorongat az ujjai között. Egy nővér rászól, hangjában vegyül az aggódás az érzéketlenséggel. De nem teszi el. Meg akarok halni, mondja váratlanul, és rám néz.

Nem kellenek ők már senkinek. Megüresedett világban élnek, amelyben csak annyi van, amennyit még képesek beletölteni legutolsó cseppjeikkel. Infernális mélységek. Százarcú kimérák. Kényszer-magánytűrők. Ledolgozott, végigküszködött életek arcképcsarnoka.

Az orvosra váró járóbetegek nem vesznek tudomást róluk. Ők bentlakók: másik kaszt. Mind halálra vannak ítélve, megnyílt sebeik szörnyű bűzt árasztanak. Szikkadt kórók, kiégett fűcsomók, poros mellékutcák. Kihajtani tilos. Mi viszont onnan kintről érkeztünk, ahol friss a levegő. Feljebb állunk a táplálékláncban. Szabadok vagyunk, csúcsragadozók, azt csináljuk, amit csak akarunk. Tombol bennünk az életerő. Sebeink mind begyógyulnak - a láthatóak legalábbis. Vegyünk például engem: vajon akadályoz az a pár vacak horzsolás a járásban, a munkában, a levegővételben?

Az asszisztens számokat sorol. Száztizenegy, tizenkettő, tizenhárom. Ervin vagyok, mondja az előttem kettővel érkezett férfi önérzetesen. Ránézésre makkegészséges. Nem szeretem a páratlan számokat. A számokat sem szeretem. Tegye már el a cigit, kiabál az asszisztens. A járókeretes dacosan néz körbe. Akinek nem tetszik, bekaphatja. Meg akarok halni, olvasom le a szájáról, miközben vakolat pereg a fejére az elszíneződött plafonról. Hull a hó.

Fáj a fejem. A sebeim. A láthatóak és a rejtettek versenyt sajognak. Banális gondolatokat szül egy kórházi folyosó. Egy néni elesik a lépcső alján, nagyra nyílik a szeme a meglepetéstől. Ketten segítenek felemelni. Jönnek az ápolók sietve. Aranyoskáim, meg tudják mondani, hol van a büfé? Laczkóné, már többször megmondtam, hogy ne tessék felkelni az ágyból. Tessék szólni, és hozunk magának kaját. Tomikám, megtennéd, hogy rendesen tartod a seggét?

Van gyereke, Flóra, kérdezi. Másodszor mondja ki a nevemet. Az igenlő válasznál feláll, kimegy. Az asszisztens kicsit fészkelődik, aztán követi. A doktornő beszélni akar vele.

Öt percig ülök egymagamban. A szobában süket csend, ide nem hallatszik az öregek jajgatása. Szeretem az iroda csendjét. Akkor is megnyugtat, ha tisztában vagyok vele, hogy odakint ítéletet hoznak fölöttem. Mire elkezdenék gondolkodni valamiről, belép az asszisztens. Komoly a baj? Nemet int. Gépeli a szokásos jelentést. Így is jó lesz, nekünk jó lesz, igen jó lesz. Mit keres a Santa Maria szövege a fejemben?

Az orvos nem jön vissza.

Kurva életbe! Engedjenek ki innen. Reszelős hang kiabál, miközben megyek a kijárat felé, ami komótos kegyetlenséggel visszaszipkáz majd az életembe. Engedjenek ki. Nem csináltam semmit, nem akarok itt meghalni. Szívesen megnézném az arcát, de az érzelmektől nevetségesen túltelítettnek érzem magam. Inkább átlépek a fertőtlenítőillatból a szabadba.

Előveszem a táskámból a napszemüveget, mert a kórház udvarán vakítóan süt a nap. Idén furcsa egy tél volt megint, nem volt hó, sem hideg igazán.

Híres emberek, akiket bántalmaztak: