Gyerekként a felnőttek elvittek a cirkuszba, mert nincs is annál szabadabb és vidámabb dolog. Nem is értettem, hogy képzelték ezt, számomra merő rettegés volt az egész. Színes mesevilág helyett veszélyektől hemzsegő dzsungelben éreztem magam, szántam a csicskáztatott állatokat, a porond és trapéz mesterei pedig a szememben állandó kockázatnak voltak kitéve. Hisz az artisták, a kötéltáncosok lezuhanhatnak a magasból, a bűvész kettéfűrészelheti a dobozba rakott partnerét, az oroszlán felfalhatja, a kígyó halálra marhatja az idomárt, a tigris iszonyúan szenved a produkciók alatt, s ha akarná, gyűlölettől izzó szemével felperzselhetné a sátrat előadóstul, közönségestül. A bohóc azonban az egész menazsériát lepipálja. Állandó vigyorgásba merevedett szája túlvilági hatást kelt, támolyogva jár, mint aki be van rúgva, a ruhája csálé és csiricsáré, és idióta hanghordozással, szüntelenül ordítozva kommunikál valami szadista porondmesterrel, aki folyton ki akar vele cseszni. Tragikus és rettenetes jelenség volt, ha odajön hozzám haverkodni, mint más gyerekekhez, biztosan pszichológusok gondoztak volna éveken át.

A bohóciszony

Az olyan filmek, mint az Az vagy a Joker cseppet sem öntudatlanul születtek: a készítők tökéletesen tisztában voltak archetipikus emberi félelmeinkkel, meglovagolták azt, sőt rá is erősítettek, mint Spielberg a Cápával a mélytengeri ragadozó-parára. A coulrofóbia, azaz a bohócoktól való irracionális félelem több ezer éve létező szorongás, ami gyereket és felnőtteket egyaránt érint, de az okai nem voltak teljesen világosak. Négy tudós, Sophie Scorey, James Greville, Philip Tyson és Shakiela Davies épp ezért eredt a rejtély nyomába: az eredmények, amiket idén májusban publikáltak, elég meglepőek voltak, főként ami az arányokat illeti.

Scorey-ék kidolgoztak egy pszichometriai kérdőívet a coulrofóbia felmérésére, és ezt 987, 18 és 77 év közötti személlyel töltették ki. A válaszadók több mint fele nyilatkozott úgy, hogy legalább valamennyire fél a bohócoktól. 5%-uk rettegett tőlük komolyan, jobban, mint például a bezártságtól, a repüléstől vagy a magasságtól. A nők valamivel félősebbnek bizonyultak a férfiaknál, az életkorral viszont csökkent a bohócoktól való rettegés intenzitása.

A kiértékelés után Scorey-ék egy utókövető kérdőívvel igyekeztek kideríteni, mégis mi okozza az emberek több mint 50 százalékának különböző fokú bohóciszonyát. Ha te is közéjük tartozol, esetleg nem tudod pontosan megfogalmazni rettegésed okát, íme, néhány lehetséges magyarázat!

A bohócok sminkje valójában tragikus maszk, és olyan bizarr, hogy nem tűnnek tőle emberinek. Ráadásul eltakarja az érzelmeiket, a színe pedig a vérre és ezáltal a halálra emlékeztet.

Eltúlzott arcvonásaik fenyegetően hatnak, kiszámíthatatlan viselkedésük elbizonytalanít, a filmekben és a könyvekben pedig szinte mindig ijesztően ábrázolják őket.

Volt olyan válaszadó is, aki közvetlenül élt át egy bohóccal valamilyen rossz élményt, de ez a magyarázat viszonylag elenyésző volt.

A bohóc is ember

Cikkünk végén fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a félelmek természetesen alaptalanok: a bohócság minden titokzatossága ellenére csak egy szakma, a fura smink mögé rejtőző, piros orrú rém nem pszichopata vagy gyilkos, legalábbis nem veszélyesebb bármilyen más foglalkozást űző embernél. Én szerencsére hamar ki is nőttem a bohóciszonyt, s bár nem lettem cirkuszrajongó, azért megtanultam értékelni a gyermeki álomvilág ezen virtuózait. Sok-sok kellemes élmény kapcsolódik hozzá, a bohócdoktorok áldásos tevékenysége mellett – ha már a kultúra elrettentő példáiról annyi szó esett – ide sorolnám például Fellini Országúton című klasszikus filmjét is. A derűs és jószívű Bolond, azaz a filmbeli cirkusz bohóca festett könnyeivel a szemében a filmtörténet egyik legpozitívabb és egyben legtragikusabb karaktere.