I love you

Három hónapos lehetett a kisfiam, amikor észrevettük, hogy nincs minden rendben. Nem úgy reagál a hangokra, mint a többi gyerek. Csapkodtuk
az ajtót, hozzáütöttük a kanalat a pohárhoz, és lestük, hogy figyel-e azajokra. Akkor még nem tudtuk, hogy a halláskárosultak a szemükkel pótolják a fülüket. Christian nyolc hónapos volt, amikor kétgyerekes, tapasztalt barátnőm azt tanácsolta, hogy vigyük el szakorvoshoz. Bejelentkeztünk a nagyothallókkal és siketekkel foglalkozó központba, ahol tízperces szűrővizsgálat után az orvos közölte velem, hogy a fiam süket. Csak annyit kérdeztem, hogy: Mennyire? Mire azt felelte, hogy: Teljesen! A válasz hallatán sokkot kaptam. Végigfutott az agyamon, hogy soha semmit nem tudok majd neki elmesélni! Nem lesz közös mozi, még egy mesét sem tudok neki elmondani.
A családban senki nem akarta elfogadni atényeket. Műtéttel vagy más módon, de hallóvá szerették volna tenni a siket gyereket. Próbáltuk megtudni a siketség okát. Kiderült, hogy genetikai eredetű. Az egyetem humángenetikai tanszékén különböző érzékelőkkel, műszerekkel vizsgálták, és azt tanácsolták, hogy viseljen hallókészüléket. Heteken át sorra kidobálta a füléből a finom műszereket, mert nem hallott velük semmit. Amikor végre egy megfelelően beállított típust kapott, bent hagyta, mert érzékelte a hangokat.
Logopédushoz és óvodai előkészítő képzésekre jártunk, de minden szakember óva intett attól, hogy jelelni kezdjünk. Azt mondták, jelelni tilos, mert ha jelelünk, soha nem tanul meg beszélni.

A jelelés mint anyanyelv
Ahogy nőtt a kisfiam, úgy szűkültek a közös témáink. Mindössze az egyél, igyál, gyere ide, ne menj vezényszavakat értette. Amikor erős artikulációval felolvastam neki, pár szót ugyan vissza tudott adni, de nem értette, amit mond.
Hároméves kora körül egyre jobban nőtt benne az indulat. Vártam, hogy történjék végre valami, és ne csak ököllel tudja megértetni magát atöbbiekkel. Bekerültünk egy siket közösségbe, ahol azt tapasztaltam, hogy már a legkisebb babákkal is jelelnek a szülők. Ott döntöttem el, hogy atiltás ellenére megtanulom a jelbeszédet!
Beiratkoztam egy tanfolyamra, és két éven keresztül tanultam a jelnyelvet. Rövidesen aférjem is követett ezen az úton. Eljött végre az ideje, hogy megtanítsam a fiamat a „saját anyanyelvére”. Attól kezdve, mintha kihúzták volna a dugót apalackból, a gyerek föléledt, s elkezdtünk „beszélgetni”. Teljes meséket jeleltem neki, tolmácsoltam a tévé gyerek- és ismeretterjesztő műsorait.
A jelelés nem csak az ujjak mozgatásából áll. Az összes arcizmom, mimikám, a tartásom kifejezi, amit mondani akarok. Minden apróságra létezik jel, és minden szót, illetve fogalmat le lehet fordítani. A jelnyelvet úgy kell elképzelnünk, mint egy idegen nyelvet. Ha egy új fogalmat jelnyelvre fordítunk, akkor az beépül a szókincsbe, és feltárul a szöveg tartalma. Az újabb jelek úgy terjednek, akár az új szavak. A jelnyelv folyamatosan fejlődik. Erre a fiam is sokszor utal, amikor a húsz évvel ezelőtt elsajátított jeleimre azt mondja: „Mama, te régimódian jelelsz.”
Christiant elsősorban az alacsonyabb osztálylétszám miatt írattuk a siketek általános iskolájába. Úgy tanult meg olvasni, hogy a hangot nem hallotta, de az artikulált szájmozgást elsajátította. Az ábécét jelelésben tanítottam meg neki. Írni még nem tudott, de az ábécét már ismerte. Bár a tanítónő lassan beszélt a gyerekekhez, jelelni nem tudott. (Sajnos ilyesmi még ma is előfordulhat.) Az iskolában tiltották a jelelést. Az elsősöknek hátra tett kézzel kellett ülniük, csak a pad alatt mutogattak egymásnak. Ma már tudjuk, hogy az artikuláció nagyon fontos, ám asiketek közössége egymással jeleléssel kommunikál.
A nagyfiam tizenkét éves korában került amüncheni reáliskolába, majd az esseni gimnáziumba. Tíz éven át internátusban lakott, ahétvégekre hazajárt. Jelenleg informatikusnak tanul a Siemensnél. Ennél a kirendeltségnél még soha nem alkalmaztak siket munkatársat, ezért szaktanácsadók tanították meg a kollégáit arra, hogy megbeszélések alkalmával vagy információk átadásakor mire kell figyelniük és hogyan beszéljenek hozzá.

Két világ tolmácsa
Stefan 5 évvel Christian után született. Három nappal a születése után elvégezték ahallásvizsgálatot, és megállapították, hogy van egy kis probléma, de szerintük kinövi majd. Amikor világra jött, már az egész család jelelt, a gyerek mégis normálisan kezdett beszélni. Háromévesen került óvodába, ott tűnt fel az óvónőnek, hogy az egyik fülét állandóan a beszélő felé fordítja. Korábban ezt azért nem vettük észre, mert nem járt olyan közösségben, ahol harminc gyerek egyszerre kiabál. Azonnal orvoshoz vittük, és kiderült, hogy agyerek a bal fülére teljesen süket, és a jobb oldalon sem hall tökéletesen. Otthon ez nem jelentett neki problémát, mert a jeleléssel és amaradék hallásával kitűnően megtanult beszélni, pár szót még magyarul is fölszedett.
Stefan rendes általános és középiskolába járt, ma már ő Christian jeltolmácsa. Nagyon élvezi, hogy mindkét világban otthon van. Egy éve ipari közgazdásznak tanul a Mercedesnél.
Christian tizennyolc évesen megszerezte a jogosítványt, és remekül vezet. Közel egy éve, hogy együtt él a barátnőjével. A lány siket családból származik, a fiam nagyon jól érzi magát náluk. Talán még egy kicsit jobban is, mint otthon, mert velük gyorsabb a kommunikáció. Jobban „értik egymás szavát”, értik a vicceket és gegeket, amiket én máshogy értelmezek, hiszen én mégiscsak halló vagyok. Örülök, hogy a saját társaságából választott magának párt, hiszen az ő életéről van szó.
Húsz éve megfogadtam, hogy a fiamból teljes értékű embert nevelek, aki az életben képes önállóan megállni a helyét. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd egyedül utazik külföldre és megtanul kocsit vezetni. Kiderült, hogy mindez lehetséges! Szeretném, ha azok a családok, ahol hasonló kisbaba született, nem esnének kétségbe. A teljes értékű élet kulcsa a jelelés.

Ez a cikk az Éva magazin 2010. júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.