JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

A nők már évszázadokkal ezelőtt is csatákban harcoltak, csak senki sem akarta elhinni: máig fennállnak velünk szemben az előítéletek

Borítókép: A nők már évszázadokkal ezelőtt is csatákban harcoltak, csak senki sem akarta elhinni: máig fennállnak velünk szemben az előítéletek Forrás: Photo by Leemage/Corbis via Getty Images
A nők minden háborúban ott voltak. Főztek a katonákra, ápolták a sebesülteket, eltemették a holtakat és időnként a csatában is részt vettek. Mivel azonban a háború alapvetően férfimunkának számít, a nők hozzájárulása előbb a történelemkönyvek lábjegyzetébe került, majd szép lassan elfelejtődött.

Augusztus 25-től már megvásárolható a 2023-as őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Egész évben olvasnivaló! ÉVA magazin 4 lapszámos nyomtatott előfizetés most ALL ACCESS ajándék digitális archívum hozzáféréssel a korábbi Éva lapszámokhoz.

Gyakran halljuk, hogy a világ mennyivel békésebb hely lenne, ha a nők vezetnék. A nők ugyanis keservesen megszenvedik minden egyes emberi lény világra jöttét, ezért a férfiaknál sokkal jobban értik, érzik, milyen fontos és értékes az élet. Ráadásul általában gondoskodásra szocializálódtak, vigyáznak a gyerekekre, ápolják a betegeket, gondoskodnak az öregekről. A háború ennek épp az ellentéte – rombolás, gyilkosság, kegyetlenség. Logikus hát, hogy a férfiak feladatává vált. A világ azonban nem ennyire egyszerű. A férfiak és a nők világát soha nem lehetett élesen elválasztani. Lehet, hogy hivatalosan csak a férfiak vonulnak be – de a háború az otthon maradottak életét is megváltoztatja. A valóságban a csaták következményeit mindenki megszenvedi, és hiába akarják a „lovagias” férfiak megkímélni ettől a nőket, ez lehetetlen, hiszen a front gyakran elér az otthonokig. Az egri nők például akaratuk ellenére váltak harcossá és hőssé, amikor az ostromlott várban rekedtek, ám a tény, hogy egyiknek a nevét sem ismerjük, jelzésértékű. Azt sugallja, hogy a nők tettei nem fontosak. A háborúban ugyanis csak a férfiaknak terem babér.

KEGYETLEN DÖNTÉSEK

Platón írt arról először, miért nem lenne okos dolog, ha a férfiak és a nők ugyanolyan oktatást kapnának (beleértve a harcászati képzést is). Fő érve a nők testi gyengesége. Persze nem a kisebb izomtömegre gondolt, hanem az olyan embert nyomorító szörnyűségekre, mint a menstruáció, a terhesség, a szoptatás vagy a menopauza. Ráadásul – tette hozzá – a nők nemcsak testileg gyengébbek, de lélekben is – ezért nem tudnának olyan kegyetlenek lenni, ha a szükség úgy hozná, és csábító jelenlétükkel amúgy is csak elvonnák a lovagias férfiak figyelmét. Persze ezt a maszlagot már az ókorban sem hitte el mindenki, hiszen Spártában, ahol a testi erőt, az ügyességet és a harcot tartották a legnagyobb értéknek, a nők is megtanulták, hogyan kell fegyvert forgatni. Bár harcba épp nem vonultak, egész életükben a katonai erkölcsi kódex szerint éltek, egészen odáig, hogy nemcsak elfogadott, de példaértékű volt annak az anyának a viselkedése, aki megölte a fiát, amikor az egyedüli túlélőként tért vissza a csatából. Ez ugyanis azt jelentette, hogy gyáván megfutamodott az életét mentve, cserben hagyta bajtársait és szégyent hozott családjára. De hasonlóképp hírhedtté vált Caterina Sforza is, akit azzal fenyegettek meg ellenségei, hogy ha nem adja át Forli várát, akkor a szeme előtt végzik ki túszként tartott fiát. Mire ő felhúzta a szoknyáját, és nemi szervét megmutatva ellenségeinek, azt kiáltotta: „Megvan mindenem ahhoz, hogy más gyermekeket szüljek, akik felnőve bosszút állnak értem!” A történet tanulsága pedig nem az, hogy kegyetlen, szívtelen anya volt – hanem az, hogy okos stratégaként tudta, ellenfelei nem merik majd beváltani fenyegetésüket. Igaza volt.

Forrás: Fine Art Images/Heritage Images via Getty Images
A nőket is hasonlóképpen érintette a háború, mint a férfiakat.

ÁLRUHÁBAN

Elszomorító, hogy a nők „testi-lelki gyengeségét” hangsúlyozó érvek még manapság, kétezerötszáz évvel Platón után is rendszeresen felbukkannak a mindennapok során. Nemcsak akkor, amikor a nők katonának jelentkeznek, de akkor is, amikor rendőrnek, tűzoltónak vagy mentősnek. Az elmúlt évszázadokban folyamatosan erre hivatkoztak a törvényhozók, amikor megakadályozták, hogy a nők egyetemre járjanak, önálló vagyonuk legyen, szavazati jogot kapjanak, vagy munkába álljanak és vezető pozíciót töltsenek be. Nem számít, hogy a nők hány alkalommal bizonyították a történelem során újra és újra, hogy minden helyzetben képesek helytállni – a tévhitek nehezen dőlnek meg. A szemléletváltásban csak az segíthet, ha újra és újra felidézzük azoknak a különleges asszonyoknak a tetteit, akik képesek voltak szétfeszíteni saját koruk kereteit, és ha sikerül belőlük elég sokat összegyűjteni, akkor már nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. Előbb-utóbb a történelemkönyvek íróinak pedig be kell ismerniük, hogy ezek a nők a maguk korában ugyan kivételesek voltak, de az emberiség összesített történetében nem. Szükség esetén ugyanis a nők ugyanolyan lelkesen vonultak csatába, mint a férfiak. Amikor Jókai 1848-as kiáltványában leírta, hogy „Föl a tettek mezejére, polgártársnőim!”, csak afféle morális támogatásra számított, esetleg némi pénzre és néhány ápolónőre, de legnagyobb meglepetésére több száz fiatal lány jelentkezett aktív katonai szolgálatra. Kolozsváron még egy zászlóaljat is létrehoztak a honleányok, amit rendelettel kellett feloszlatni.

Nem ment azonban mindenki haza. Sokan álruhába bújva, álnéven vonultak be a hadseregbe. Közöttük volt Lebstück Mária is, akit többször kitüntettek a harctéren mutatott bátorságáért. Soha nem derült volna ki női mivolta, ha ő maga nem dönt úgy, hogy elég a színjátékból. Erre pedig csak azért került sor, mert szerelmes lett egy katonatársába, akit kezdett kényelmetlenül érinteni a kettejük közti szexuális feszültség növekedése. Persze az álca eldobása nem volt teljesen rizikómentes. Lebstück Máriát is hadbíróság elé állították kémkedés vádjával, és kis híja volt csak, hogy megúszta a börtönbüntetést.

Egészen a 20. század végéig kizárólag férfi harcosként gondoltak a szakemberek a vikingekre, bolondnak tartva azokat a krónikásokat, akik feljegyezték, hogy a csatában elesett és hátrahagyott tetemek között bizony nők is voltak.

TÉNYEK HELYETT LEGENDÁK

Hogy pontosan mennyi nő harcolt évszázadokon át álruhában a férfiak mellett, nehéz megbecsülni. Amerikai kutatók úgy vélik, hogy az 1888-as polgárháború 2-3 millió katonája közül körülbelül ezer lehetett nő, és valószínű, hogy az arányok a történelem során mindig is hasonlóan alakultak, hiszen a nőket ugyanazok a célok motiválták a bevonulásban, mint a férfiakat: a kalandvágy, a hazafias érzelmek, vagy épp a bosszú. A feltételezés azonban, hogy azok a nők, akiknek fennmaradt a nevük és a tetteik valamiféle különleges kisebbséget jelentenek, régi történelmi tévedés, aminek azonban a hatása a mai napig befolyásolja a kutatásokat. Így történhetett meg, hogy a vikingekre egészen a 20. század végéig kizárólag férfi harcosként gondoltak a szakemberek, mesének tartva azokat a krónikásokat, akik feljegyezték, hogy a csatában elesett és hátrahagyott tetemek között bizony nők is voltak. De nem foglalkoztak azokkal a legendákkal sem, ahol nők harcolnak a férjük, szerelmük mellett. Ez az ignorancia oda vezetett, hogy az ásatások során feltárt síroknál automatikusan férfinak soroltak be minden olyan csontvázat, amely mellett fegyvert találtak. Tették ezt addig, míg minden idők legteljesebb és leghíresebb leletéről ki nem derült egy DNS-elemzés során, hogy valójában egy nőhöz tartozik. Még ma is viták folynak arról, hogy a fegyverrel eltemetett nők harcosok voltak-e, vagy például kereskedők, ám a férfiak esetében ilyen kérdések fel se merülnek. Legendának tartották sokáig az amazonok létezését is, pedig a görög történetírók sokszor hangsúlyozták, milyen komoly csatákat vívtak ellenük. De a Fekete párduc című Marvel filmben is szereplő női harcosok sem a képzelet művei. Az agoije törzs tagjai híresek voltak harci tudásukról, ám mivel a hivatalos titulusuk a „király felesége” volt, inkább afféle háremhölgyként írtak róluk a nyugati történetírók, akik elképzelni sem tudták, hogy egy uralkodónak női testőrei is lehetnek. Ahogy azonban az adatok gyűlnek, egyre nehezebb félresöpörni a bizonyítékokat, amelyek egyértelműen mutatják: ha kell, bizony a nők kicsit sem jobbak a férfiaknál. Ha harcra kerül a sor, ugyanolyan kegyetlenek, ravaszak és bosszúállók tudnak lenni, mint a férfiak, és nagy hiba kihagyni őket a hadászat történetéből!

A BOSSZÚÁLLÓ ANYA

Amikor II. Kürosz, a perzsa birodalom alapítója hatalmas birodalmát északra akarta bővíteni, úgy gondolta, hogy a masszagéták nem jelentenek majd nagy ellenállást, hiszen uralkodójuk meghalt, és a törzs élén csak annak özvegye van, Tomürisz. A masszagéták azonban, akiket manapság az amazonok őseinek tartanak, nagyobb falatnak bizonyultak, mint gondolta, mert asszonyaik meglehetősen nagy szabadságot élveztek. Kicsi koruktól tanultak lovagolni, harcolni, és a nőknek nemcsak saját tulajdonuk lehetett, de önálló véleményük és akaratuk is, ráadásul a többférjűség is engedélyezett volt. A perzsák azt gondolták, könnyedén lerohanják őket, ám a masszagéták kitértek a konfliktus elől. Felégették a határ menti mezőket, hogy a támadók ne tudják ott lovaikat legeltetni, és visszahúzódtak a sztyeppék mélyére. II. Kürosz ezután úgy döntött, hogy diplomáciai eszközökkel próbálja elérni a célját, ezért házasságot ajánlott az özvegy királynőnek. Tomürisz azonban visszautasította az ajánlatot, és azt üzente válaszul: „Urald a saját néped és próbáld meg elviselni annak látványát, hogy én is uralom a sajátom!” Felajánlotta azonban, hogy üljenek le tárgyalni a békés egymás mellett élés feltételeiről, de ezt a perzsa király visszautasította arra hivatkozva, hogy férfiként megalázó lenne számára egy nővel egyezkedni.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!