Bret maga is sokoldalú, excentrikus művész, aki a három gyerekkel követi férjét a világ végére is.Egyenesen az Éva magazinnak írt cikkéből kiderül, miért nincs esélyük arra, hogy hétköznapi életet éljenek. Igaz, hogy nem is akarnak.

Beach
Kedvenc tengerpartomon fekszem: a hawaii Lanikai Beachen. Behunyt szemmel élvezem, ahogy a langyos, trópusi napsugarak átmelegítik a bőrömet, ahogy az ujjaim között pereg a lágy, porszerű homok, hallom a türkizkék hullámokat, ahogy simogatják a partot, és három gyerekemet, amint önfeledten futkároznak, kiabálnak, homokvárat építenek a barátaikkal, akik kiugrottak hozzánk Los Angelesből. Na, ezt nevezem életnek, gondolom magamban. Az idillt egy barátom zavarja meg, aki leül mellém és ezt kérdezi: – Akkor most össze kell pakolnod három és fél hónapra? Hogy fog menni három gyerekkel és a kutyával? – Jó kérdés, sóhajtok fel.

A repülőn
Másnap már Los Angelesben vagyok, jó messze a paradicsomtól, és kétségbeesetten próbálom összepakolni magunkat, az életünket. Budapestre készülünk, ahol a férjem, Csupó Gábor a The Moon Princess című filmjét forgatja majd. Néhány barátom, akiket hetek óta nem láttam, és akiket hónapokig nem fogok látni, beugrik még hozzánk elköszönni.
Két nappal később a Lufthansa berlini járatának business classán ülök kilencéves Ruby lányommal, négyéves Bowie fiammal és a kilenc hónapos Romeóval, valamint egy ölebbel. Már túléltük a biztonsági ellenőrzés tortúráját – szerintem sok anya szeretné ilyenkor kimondani velem együtt, de aztán mégsem meri hangosan, hogy „tényleg úgy nézek ki, mint egy terrorista?” Az ellenőrzés után megkönnyebbülten fellélegeztem: azt hittem, túl vagyunk a nehezén, már ami a gyerekkel utazást illeti. Pedig ha tudtam volna, mi vár még rám, biztosan nem engedtem volna meg magamnak a felszabadult sóhajt. A kisbaba sírva mászik fel az ölembe, belekeni a ruhámba a bébiételt, fel-alá téblábol a folyosón és idegenek térdére nyáladzik, majd amikor végre elalszik, észreveszem, hogy bűzlik a pelenkája. Vajon melyik rosszabb – tűnődöm –, felébreszteni, vagy ezt szagolni még hat órán át? Befogom az orrom, de szerencsére (vagy sem), két óra múlva felébred, és egyáltalán nem hajlandó újra elaludni. – Na most legalább tisztába tehetem – mondom magamnak.

Kipakolás
Amikor végre megérkezünk budapesti lakásunkba, amely kábé akkora, mint a gardróbszoba otthon Beverly Hillsben, már komolyan kételkedem benne, hogy jó ötlet volt-e idejönnünk. Gábor lamentál, hogy miért hoztunk ennyi csomagot – nem egészen így képzeltem el a romantikus viszontlátást a férjemmel. Most utaztam körbe a világot három gyerekkel és egy kutyával – nem lenne illendő mondjuk leborulnia előttem és megcsókolni a lábfejemet? Nem: ő a csomagokon pampog. Képzeletemben feltűnik a hawaii tengerpart – mintha évmilliókkal ezelőtt lett volna. Aztán csodálatos Beverly Hills-i házunkra gondolok, ahol idén még alig voltunk. Felidézem megszokott életemet az otthoni környezetben, ahol egész nap játszom a gyerekekkel a parkunkban, úszkálunk a medencénkben, teljes állású házvezetőnőnk és dadánk van, ahol a legjobb barátaim élnek, akikkel fürdőbe járok, együtt teázom vagy ebédelek...
Ránézek a kicsomagolásra váró bőröndökre, és Beverly Hills hirtelen nagyon távolinak tűnik. Miért is hagytam ott? Tobzódik bennem a kalandvágy. Nekem az utazás olyan természetes, mint másnak az evés. Hogyan fogunk ebben a kétszobás lakásban élni (a kutyával együtt) hatan? Hogyan fogom átvészelni a mindennapokat autó és fürdőkád nélkül, szegényes magyar nyelvtudással? A sírás küszöbén állok, attól tartok, Gábor nem is akarja, hogy itt legyünk, de ekkor mindnyájunkat elvisz ebédelni.
Nagy nehezen elalszanak a gyerekek, Gábor és én szeretkezünk, és minden szuper, amíg Romeo fel nem ébred. Reggel 6-kor csendesedik el a karomban, és végre én is alhatok. Egészen 7-ig: ekkor kel fel a két idősebb. Gábor már rég a forgatáson van.

Tökéletes este, vacak éjszaka
Múlt héten Dobó Kata, aki a legjobb barátnőm itt Budapesten, elvitt egy puccos vacsorára. Ott vagyunk ezen a múzeumi megnyitón, ami egyben jótékonysági bál, és hosszú idő után végre nőnek vagyok öltözve: smink, magas sarkú, Cavalli ruha. Végre elememben érzem magam. De aztán hazaérek, és otthon egy teljesen más világ fogad. Rubynak fáj a feje, Bowie felébred, mert rosszat álmodott, a kisbaba tejért kuncsorog. Amikor végre elalszom, azt álmodom, hogy hörcsög vagyok, és egy terráriumban élek – amelybe időről időre beszűrődik az utcazaj, a villamos csörömpölése.
Már hetek óta nem aludtam rendesen. A bébiszitternek kimenője van. A Zarában állok a pénztár előtt kígyózó sorban, kezemben néhány zoknival, merthogy elfelejtettem zoknit pakolni a gyerekeknek. Romeo arcán és ingén tisztán látszik, mit ebédelt, Bowie a padlón fetreng a többi vevő közt és furcsa hangokat hallat, a lányom hisztizik, vegyünk ilyet, vegyünk olyat, a kutya póráza rácsavarodott az egyik oszlopra... Remélem, senkivel se fogok találkozni, aki ott volt a tegnap esti partin!

Négy évszak
Ezután betérünk a Four Seasonsbe egy forró csokoládéra. A Four Seasons az a hely, ahol a világ minden sarkában otthon érzem magam. Imádok sétálni a pesti utcákon, felbámulni a grandiózus palotákra, de ha elfog a honvágy, vagy egyszerűen egy jó öreg, klasszikus amerikai hamburgert szeretnék, akkor a Four Seasonsbe megyek. Ahogy belekortyolok a csokoládéba, arra gondolok, hogyan is kerültem erre a hullámvasútra, ami az életem. Amikor apám meghalt, ott álltam teljesen leégve, 27 centtel, egy hétig ettem egy zacskó csipszet, miközben a szomszédban Charlie Sheennek annyi autója volt, ahány csipszem nekem. A barátnőm, Shiva azt mondta: – Egyszer még röhögni fogunk ezen! – Még most sem igazán tudok röhögni rajta.

Egyensúly
Sokat aggódom a gyerekekért. Na meg az anyám miatt, akit – most jövök rá – már vagy három hónapja nem láttam. A gyerekek nem járnak normális iskolába, tutorok nevelik őket. Pedig megpróbáltam. Volt idő, hogy minden reggel elfuvaroztam őket az iskolába, részt vettem a szülői munkaközösségben... de nem volt nekem való. Úgy éreztem, csapdába estem. Egyébként sem látok más megoldást. Vagy lakjunk végtelen hónapokon át külön Gábortól? Hogy élhet így egy család? Hogy maradhat fenn egy házasság? Én sem bírnám ki az apácaéletet, még ha megpróbálnám is, de Gábort aztán végképp nehéz elképzelni, amint szerzetesi életet él, főképp, hogy fiatal lányok garmadája veszi körül, és mind bármikor kész felugrani a szereposztó díványára. Szóval nincs más hátra, együtt kell tartani a családot. Mégis: most, hogy itt vagyunk, Gábor hajnaltól éjszakáig dolgozik, alig látjuk.

A titok
Egyszer elfogy a csokoládé, elfogynak csapongó gondolataim. Átgyalogolunk a Lánchídon, és ezt kiabáljuk: – Mi az, ami számít? – Az, hogy együtt vagyunk! – Kit szeretünk a legjobban a világon? – Egymást! – Ki a legfontosabb? – Mi, egymásnak! – És rájövök, hogy minden rendben lesz, amíg itt vagyunk, egymásnak...
És egyszer csak meghallom anyai nagyapám hangját: – Az a lényeg, hogy minden nap találjunk valami jót. – És elmosolyodom, mert tudom, hogy mára már találtam egyet.

Szöveg: Bret Crain Csupó, Fordította: Eörsi Sarolta, Tarczy Dorottya, a fotók a családi archívumból valók

Ez a cikk az Éva magazin 2008. februári számában jelent meg. Minden jog fenntartva.