Történeteim nem rendkívüliek, ráadásul nem is nyomozókról szólnak, és egy nagyobb városban bárhol megtörténhetnének. A különbség a részletekben, a hozzáállásban, az emberségben vagy annak hiányában leledzik. Szóval, Rendőr és Állampolgár kétszer, a helyszín Budapest, valamikor a kétezres években.

„Menjen arrébb!”

Az egyik budapesti villamos megállója. Marietta fáradtan kocog munkába, a szeme táskás, a gondolatai kuszák. Két rendőr áll a lépcső tetején. Egy földön heverő ember fölé hajolnak. Az ember nem csinál semmit, csak fekszik. Már a testtartása is azért könyörög, hogy bocsássák meg, amiért él. Ősz szakálla van. A szemeiben krisztusi fájdalom. Marietta megáll, és megállapítja, hogy kísértetiesen hasonlít Petri György költőre.

Az egyik rendőr hátrafordul, ráreccsen. „Menjen már odébb, ne bámészkodjon itt!” Marietta csodálkozva bámul rá. Ezt most miért kapta? Talán meg akarják verni a bácsit és nem kell a szemtanú? Miért ne állhatna egy villamosmegállóban? A másik rendőr továbbra is a földön fekvő ember fölé hajol, és nem csinál semmit. Bizarr életkép. A morcos rendőr megint megfordul. „Hallotta, mit mondtam, hölgyem? Menjen arrébb!”

Mariettának nem sok konfliktusa volt addig a rendőrökkel. Az egyik exe mesélte, hogy húszéves korában részegen elaludt egy padon, az örsön ébredt fel, bent tartották egy napig és közben folyamatosan verték. De ez még a kilencvenes évek elején történt, azok azért más idők voltak.

„Nem értem, mi a gond” – mondja szelíden. A rendőr szeme összeszűkül. „Nincs magának itt semmi keresnivalója. Ez a mi dolgunk. Menjen és foglalkozzon a saját munkájával.” S közben, mintha véletlenül tenné, becsúsztatja a kezét az egyenruhája alá. Talán valamilyen sorozatban látta a trükköt.

Közben becsörömpöl a villamos. Marietta tétovázik. El fog késni. Beviszik. Talán meg is verik, mint az exét. Vagy a bácsit verik meg. S bár fogalma sem volt, mit követett el, mégis behódolt a fenyegetésnek és a fegyelmi rémének. Akkor még nem tudta, hogy napokig rémálmai lesznek a Petri György-arcú bácsi miatt, szóval inkább felszállt a villamosra.

„Kér egy kortyot?”

Éveket ugrunk előre az időben. Nyugati, aluljáró. Fiatal suhancok egyenruhában. Olcsó giroszt esznek a Spar mellett, kólát isznak és figyelik a körülöttük nyüzsgő menazsériát. Nyár van, pokoli a hőség. Marietta a boltba tart, fújtat a kánikulában, a szája száraz, mint a tapló. De annyira nem lehet szomjas, mint az a nő, aki eltorzult arccal biceg a Spar irányába. Nem lehet több harmincnál, de kétszer annyinak néz ki. Kifacsarta az élet, a stricik, a kuncsaftok. Megverték? Elesett? Miért biceg úgy, hogy abban több a fájdalom, mint egy véres kórházi jelenetben? Egy pillanatra megáll a rendőrök mellett, alaposan megnézi a kólát, a giroszt, a salátát, a húst, a hagymát. Indulna tovább, de az egyik srác kiválik a csapatból, odamegy hozzá, és átnyújtja a dobozos kólát, amit addig még nem nyitott ki.

A nő szó nélkül elveszi. Marietta továbbmegy, talán azért, mert megtanulta, hogy rossz ötlet bámészkodni. De közben derűs kis mosoly ül az arcára, és aznap már nem is tűnik el onnan.

Galériánkban olyan színészeket mutatunk, akik voltak hajléktalanok is.