Kamaszkoromban olvastam valami sci-fi novellában, hogy az emberek 1%-a irányítja a világot, az emberek 10% százaléka tudja, mi történik a világban, 89%-uk pedig csinálja a világot (irányítva ugyebár az 1% által). Disztópikus felosztás, és mint minden általánosító csoportbontás, mesterséges is. De nekem tetszett, mert rendszerbe illeszti ismeretlen emberek milliárdjait. Ma már értem benne az ironikus társadalomkritikát, elvégre az ilyen hangzatos, jelmondatokkal megtámogatott filozófiára épp a 89%-nak van szüksége. Gyönyörű paradoxon.

Tizenévesen ez a novella csupán arra vett rá, hogy figyeljek. Kamasz fejjel a 10%-hoz akartam tartozni. Ezért kezdtem el nézni az utcán, a buszon, a vonaton az embereket. És bevallom, rákaptam. Olyan drog ez, ami hajnalban beindít, délután fókuszál, este megnyugtat, éjjel pedig aktivizál.

Tényleg szeretem ezt a várost, ezt a villamost. Nézegetve a reggeli arcokat, hallgatva, olvasva vagy csak elképzelve őket minden reggel tovább álmodhatok. 6.30 és 7.30 között tömegközlekedve jövök-megyek. A valóság ködkép, és illúzió a jelen. Az ébredés ilyenkor mindig messze van.

Jöjjenek tehát hajnali kombínó-történetek a négyes-hatosról, ahogy megestek, cifrázás nélkül a galériában.