Fiatalok vagyunk és meglehetősen vakmerőek. Így történhetett meg, hogy a barátnőm és én 32 évesen nekivágtunk egy kocsival Kubának: én voltam a jogosítvánnyal rendelkező, de tapasztalatlan sofőr, Linda pedig az, akinek ittas vezetés miatt nemrég ugrott az engedélye.

Mielőtt a barátnőm egy túl jól sikerült céges partit követően lebukott volna, már megvolt az útiterv, és kocsit is béreltünk interneten keresztül. Azt hittem, megfojtom, amikor bűnbánóan bejelentette, hogy a buli a rendőrségen végződött, és ő szabadon távozhatott ugyan, a jogosítványát azonban ott tartóztatták. Mi lesz most? Kizárt, hogy a szinte nullával egyenlő vezetői tudásommal egy vadidegen földrészen rodeózzak. Elrepülünk Havannába és ott dekkolunk két hétig a fővárosban? Vagy buszozgatunk az országban, amivel az időnk fele kárba vész?

Semmi gond, mondta Linda (mindig is találékonyabb volt nálam). Kibéreljük a kocsit a te nevedre. Kihozod a kölcsönzőből. Az első saroknál átveszem, és onnantól végig én ülök a volánnál. De mi lesz, ha elkap a rendőr, aggodalmaskodtam. Fejedelmien legyintett. Ugyan már. Tíz éve vezetek, azóta – leszámítva a balszerencsés céges kalandot, amikor a részegen üvöltöző hülye kollégám hívta fel magunkra a figyelmet - egyetlenegyszer állított meg a rendőr, akkor is csak azért, mert nem világított az egyik lámpám.

Oké, megnyugodtam. Tényleg, mennyi annak a valószínűsége, hogy belefutunk egy közúti ellenőrzésbe? Nem számoltam ki, de elfogadtam, hogy vajmi csekély. Nem iszunk, nem randalírozunk, betartunk minden szabályt. Rendben lesz.

A kölcsönzőnél ment is minden, mint a karikacsapás. Átvettük az autót, lassan, óvatosan kigördültem a parkolóból, vezettem úgy 100 métert, és szépen megálltam a járda mellett. Helyet cseréltünk Lindával, aki boldogan szorongatta a kormányt. Végre újra, morogta elégedetten.

Kanyarogtunk a havannai utcákon, kerestük a kijáratot a fővárosból. Egy bő órája autózgathattunk, amikor bekövetkezett az, aminek a gondolatát napokon keresztül elhessegettem, ha mégis megkörnyékezett. Két rendőr állt az út szélén, és félreérthetetlen mozdulattal leintettek minket.

Abban a pillanatban már láttam is magunkat, ahogy egy kubai börtönben sínylődünk lesoványodva, kenyéren és vízen. Ezt nem hiszem el, ismételgettem kétségbeesve. Lindán is láttam, hogy nem hisz a szemének, de nyugodt maradt. Semmi baj, mondta halkan. Mindent úgy csinálunk, ahogy megbeszéltük.

Bár egyikünk sem hitt a legrosszabb bekövetkeztében, egy vészforgatókönyvet azért áttárgyaltunk. Eszerint én váratlanul rosszul lettem – nem covidos tüneteim vannak, inkább terhességre utaló vagy hasmenéses problémák -, Linda pedig, aki butuska módon otthon felejtette a jogsiját, kénytelen volt átvenni a kormányt, amíg jobban nem leszek. Hát most ezt kellett előadni hitelesen, színészi képességeink legjavát nyújtva.

Rajtam nem múlott. Linda lefékezett, elkérte a jogsimat, az útleveleket meg némi amerikai dollárt, kiszállt, és magyarázni kezdett a rendőröknek. Én olyan „rosszul lettem”, hogy kénytelen voltam kinyitni az ajtót, hogy némi levegőhöz jussak. Kezemet a hasamra szorítottam, és azon törtem a fejem, a barátnőm vajon a terhes vagy a hasmenés-verziót választotta végül. A szemem sarkából rájuk sandítottam, a rendőrök értetlenül forgatták az engedélyemet, miközben Linda hevesen gesztikulált. A szemem előtt ismét felsejlett egy koszlott fogda. Vajon kínoznak még embereket Kubában? Vagy mit szokás tenni a jogsi nélküli vezetőkkel és tettestársukkal?

Néhány perc múlva Linda visszaült mellém. Na húzzunk innen, mormogta. Mi történt, kérdeztem alig mozgó szájjal, miközben a rendőrökre néztem, akik zsebre tett kézzel álltak az autó mellett. Amikor észrevették, hogy rájuk nézek, gyengéden elmosolyodtak, és kedves mozdulattal intettek nekünk búcsút.

Nemhogy tovább engedtek minket, de a pénzt sem fogadták el. Gyógyuljak meg mielőbb, üzenték, csak azután cseréljük vissza a vezetőülést. Lelkifurdalásom volt, amiért átvertük ezeket a segítőkész embereket. Linda csak nevetett. Ugyan, mondta. Mi vagyunk a szerencse lányai.

Bár az út hátralevő részét végigszorongtam, többet nem állítottak meg az országban. Épségben értünk haza. Linda azóta utánképzésre jár, hogy a legközelebbi közös úton már ne kelljen ilyen kockázatos cselhez folyamodnunk. Én pedig elhatároztam, hogy vezetői pótórákat veszek.

Galériánkból kiderül, hogyan ajánlatos utazás előtt csomagolnod!