Némán odébb hessegetem őket, de egyre csak követnek. „Majd legközelebb” – mondom elutasítóan, hogy utat törjek magamnak.
Minden egyes reggel. Mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon: apró gyerekek, koszosan, szakadt ruhában, mezítláb koldulnak az utcán kora reggeltől késő estig. Mi pedig hagyjuk.
Szenegálban ez sajnos valóban a legtermészetesebb dolog, hozzátartozik a mindennapokhoz. Kik ezek a gyerekek, akik cipőtlen, rongyosan könyörögnek pár fillér adományért? Tálibék, ahogyan Szenegálban hívják őket, vagyis gyerekkoldusok. Szüleik a Koránt tanulmányozni küldik őket a marabukhoz (vallási tanítókhoz), de tanulás helyett sokszor az utcán találják magukat, és a Koránból nem
lesz más, csupán imádság. Ima, hogy túléljék mindezt.

Hogy megtanulják az alázatot
Szenegál lakosságának 95 százaléka muzulmán, és mivel az iszlámban a Korán ismerete alapvető fontosságú, régi tradíció szerint a szülők a gyerekeiket marabukhoz küldik tanulni. Korábban ezek a vallási tanítók jórészt elszigetelt kis falvakban éltek, ami tökéletes környezet volt arra, hogy a gyerekek az ott töltött egy-két év alatt megtanulják az arab írás-olvasást és alaposan megismerjék a Koránt. A tanítás ideje alatt a marabu tartotta el a gyerekeket, akiknek cserébe csak a ház körüli kisebb teendőket kellett ellátniuk. A tanítás részeként alkalmanként ételt kellett koldulniuk – hogy megtanulják az alázatot is.
Ám az elmúlt ötven évben a gazdasági helyzet folyamatosan romlott, és a marabuk – csakúgy, mint sokan mások – a nagyvárosokba áramoltak. Miközben egyre nehezebbé vált a megélhetés, sokan vérszemet kaptak, felismerve a gyerekekben rejlő lehetőséget.
– Mindennap 500 frankot kell hazavinnem a mesternek – mondja a 9 éves Ibrahim, aki a pénzérméket ugyan felismeri, de se írni-olvasni, se számolni nem tud. 500 frank körülbelül 200 forint – ennyit kell reggeltől estig összekoldulnia. – Persze van, hogy nem sikerül összeszednem, de olyankor inkább haza se megyek a mesterhez, mert csak megverne – teszi hozzá lehajtott fejjel. – Olyankor az utcán alszom, és imádkozom, hogy másnap összejöjjön, amennyi kell.
A „mester” – ahogy a kis áldozatok modern rabszolgatartójukat hívják – sokszor annyit keres így, mint egy magas rangú közalkalmazott. Ha egy gyerek egy hónapban hazavisz hatezer forintot, az harminc gyerek esetén már majd’ kétszázezer forint. S ezért még enni se kell adni nekik, hiszen elélnek az utcán talált ételmaradékon, az összekoldult alamizsnán. És persze a szállás is egyszerű: valamennyien a földön alszanak, egymás hegyén-hátán.
Nem minden marabu ilyen könyörtelenül haszonleső – tévedés volna azt hinni, hogy az összes vallási tanító a gyerekekből él. Egyes marabuknak a szülők fizetnek gyermekeik vallási képzéséért, ők
a tandíjból látják el tanítványaikat, és nem kényszerítik ki a koldulást. De olyan marabu is akad, aki azt mondja, hogy a gyerekek koldulása szükséges rossz: a nincstelen szülő nem tudja fedezni az oktatás költségeit, de ennyi gyereket a marabu sem tud ellátni, így néha kénytelen kiküldeni őket az utcára egy kis alamizsnáért.

Mindenképpen sérül a gyerek
– Ha a koldulás mögött netán nincs is tényleges nyereségvágy, a gyerekek érdekei akkor is sérülnek. Kora hajnaltól délig a Koránt tanulmányozzák, majd órákon át koldulnak az utcán, s este, egészen éjfélig megint jön a vallásoktatás. Alig pár órát alszanak, és csak akkor esznek, ha az emberek aznap éppen adakozó kedvükben voltak – mondja Diop, egy szenegáli humanitárius szervezet dolgozója. – Ráadásul nem járnak iskolába se, így nemcsak a jelenük riasztó, hanem a jövőjük is kilátástalan.
A távoli kis falvakban már amúgy is nyomorban élő szülők, akiknek sokszor fogalmuk sincs róla, mi zajlik a marabunál, pont azért küldik el gyerekeiket, mert képtelenek eltartani őket. Még az is előfordul, hogy egy-egy gyereknek sikerül elszöknie a marabutól és nagy nehézségek árán hazavergődnie, a szülő azonban visszaküldi, mert ott ugyan rettenetes szenvedések várnak rá, de legalább nem hal éhen.
A mintegy százezer szenegáli koldusgyerek többsége fiú, elvétve akadnak köztük lányok. Nem mind szenegáliak, sokukat a szomszédos országokból küldik át a szüleik, de olyan is akad, aki a családi problémák elől szökik el otthonról. Az utcán nemritkán találkozni 7-8 éves mali vagy gambiai gyerekekkel is. És hogy mit élnek át ezek a szüleiktől eltépett, magukra hagyott kislányok és kisfiúk távol az otthonuktól? Elképzelni is szörnyű. A teljes kiszolgáltatottságban gyakran éri őket fizikai és szexuális zaklatás, de nem csupán az efféle traumák hagynak bennük örök nyomot. Mindenfajta védelem nélkül fenyegeti őket az AIDS-fertőzés, a lányok pedig akár 11-12 évesen teherbe esnek.

És a hatóságok?
Bár a nemzetközi közösség érthetetlenül sokára reagált, az utóbbi években egyre több humanitárius szervezet foglalkozik a kolduló gyerekek problémájával. Kormányülések, a marabukkal folytatott tárgyalások, törvénytervezetek és elemzések jelzik, hogy az elfogadhatatlan helyzeten sokan változtatni akarnak. De a szokás nagy úr, és a marabuk politikai és vallási befolyásával senki sem mer igazán szembeszállni – mondja Malik, az egykori gyerekkoldus, aki ma egy nemzetközi humanitárius szervezetnél dolgozik sofőrként. – A marabuknak kiemelkedően fontos szerepe van a társadalomban. Szinte kivétel nélkül minden család rendszeresen felkeresi őket és megtárgyalja velük a családi problémákat, de akár a politikai kérdéseket is. Így a marabuknak óriási a befolyása, és senki se fordul szívesen ellenük – teszi hozzá. – Nekem szerencsém volt. Három évet töltöttem az utcán, de tízéves koromban felkarolt egy család. Az ilyen esetek azonban a csodával határosak. Igazából a tálibék nem kellenek senkinek.
Véleményével sajnos nincs egyedül. Általános nézet szerint ha a szülők nem tudják eltartani a gyereküket, a jövőben is marabuhoz fogják küldeni. A haszonleső marabuk pedig továbbra is be fogják vetni minden politikai befolyásukat, hogy fenntartsák a rendszert.
A politikusok színleg mozgolódnak, hogy megfeleljenek a nemzetközi elvárásoknak, de érdemben nem tesznek semmit, nehogy elveszítsék a marabuk támogatását. Sokan már csak a nemzetközi szervezetekben bíznak, mert a kolduló kis emberek száma egyre nő. Ráadásul azok a gyerekek, akik nem bírják tovább elviselni az állandó kiszolgáltatottságot, a fizikai és lelki terrort, elszöknek, és gyerekfejjel teljesen magukra maradva kóborolnak a nagyvárosi utcán.

Szerző: Al Ghaoui Naima, fotó: reuters/vándorkő, a szerző archívumából

Ez a cikk a 2011. évi márciui Éva magazinban jelent meg. Minden jog fenntartva.