Neked öt gigabájt, nekem öt libamáj – zengte néhány éve a furcsa rímet a fél ország, a Békés megyéből indult Magna Cum Laude pedig azóta platinalemezes csapattá lett.

Amióta behalt a lemezkiadás, nehéz eladási listákkal igazolni, ki mekkora sztár. Maradnak a YouTube-videók letöltési számai. A ti slágereiteket több millióan nézték meg, de meg is lehet ebből élni?
Úgy három-négy éve már megélünk a zenélésből, de azelőtt mi is éheztünk, mint minden kezdő zenekar: játszottunk egy rekesz sörért, és aludtunk Wartburgban koncert után, mert még szállást se kaptunk, nemhogy gázsit. De ezt nem lehet és nem is szabad megúszni, mert ez adja a tartást és az alázatot. A Kispál, a Quimby és az összes mai menő zenekar átesett ezen. Aztán 2007 körül egyik napról a másikra egyszer csak megváltozott az életünk. Azegyik nap még négyen ettünk egy menüt, másnap meg már havi 15 koncert volt beírva a naptárunkba.

--pagebreak--

A siker útján
És mi történt „aznap”?
Akkor kezdte el az egyik zenei csatorna és néhány rádió játszani a Vidéki sanzont, ami később bekerült az SOS Szerelem! című filmbe.
Könnyed popzenét kombináltok jó minőségű szövegekkel, ami a silány magyar popvilág dalai közt üdítő kivétel.
Régebben én is rengeteget vívódtam azon, hogy miért a sok tehetségtelen senkiházi ömlik a csapból, de ma már nem érdekel. A zenére ráépült ipar, ami sztárt varázsol a legtehetségtelenebb emberekből is, élt, él és élni fog. Ez ellen nem tudsz mit tenni. Én örülök, hogy van Megasztár és X-faktor, de nézzük meg az új felfedezetteket, hogy hol lesznek öt év múlva. Mi mindig makacsul mentünk a fejünk után, bár nem állítom, hogy ez mindig jót tett a zenekarnak. Ragaszkodtunk például ahhoz, hogy a Sirató című dalunkhoz klipet forgassunk, aztán meg egyetlen tévé sem volt hajlandó lejátszani. A Pálinka dalra viszont klipet se forgattunk, annyira nem érdekelt, és látod, az lett a legnagyobb slágerünk. Mi csak megírjuk a dalokat, de mindig a közönség dönti el, hogy mi lesz a sláger, soha nem a zenész.

Őszinte leszek: odavagyok a hangodért és jó néhány számotokért, de a legutóbbi albumotokon elég sok vacakot találtam. Akkor most itt hagysz?
Dehogyis. Vannak dalok, amik nem tartoznak a kedvenceim közé, bár nagyon sok zenekar örülne ezeknek a vacakoknak. És vannak olyan dalaink, amikbe többször is bele tudok halni, és otthon visszahallgatva végigbőgöm, amit pár órával korábban felvettünk.
Ezt kevés férfi vallaná be.
Tudom, de nem érdekel. Ha rám jön a sírhatnék, bőgök én 500 ember előtt is. Nagyon kritikus vagyok magammal. Nem tartom magam különösebben jó zenésznek, és azzal is tisztában vagyok, hogy nincsenek különleges hangi adottságaim. Így aztán nem is vigyázok a hangomra, nem gyakorolok reggelente három órát. De szerintem nem is ettől lesz valaki jó énekes. Nekem nem az kell, hogy valaki kristálytisztán énekeljen. Csak érezzem benne az életet.

--pagebreak--

Bőgőn és kannán
Muzsikus cigány családban nőttél fel. A családod máig zenélésből él?
Anyám rokonai igen. Az ő családja az a fajta muzsikus cigány család, amit a legtöbben ismernek: főleg bőgőn, hegedűn és cimbalmon játsszák az „éttermi” cigányzenét. Engem inkább a „kannázós”, autentikus vonal szippantott magába. 11 évesen léptem fel először apám zenekarában. Eleinte csak táncoltam, aztán gitároztam meg énekeltem, évekkel később pedig a zenekar vezetését is átvettem egy időre. Aztán más stílusok jöttek be az életembe, 1999 óta pedig van a Magna Cum Laude.

És nem hiányzik itt a fővárosban az autentikus cigányzene?
Amikor hazamegyek a családhoz, mindig előkerül a gitár meg a kanna, és ugyanúgy zenélünk, mint régen. És szeretnék egyszer majd egy roma koncertet a Magnával. De az én szívem igazi csücske a magyar népzene. Lehet, hogy ez hülyén hangzik, mert a származásomból fakadóan a cigányzenét kéne védenem. De annak ellenére, hogy ebben nőttem fel, a magyar népzene valamiért közelebb áll hozzám.
Kevés cigány származású popzenész van. Nincs rajtad nyomás, hogy állj ki aktívabban a cigányság érdekében?
Sose szégyelltem a származásomat, de nem is hangoztatom. És a cigányság érdekében úgy általában nem is tudnék kiállni, hiszen én is ugyanúgy elítélem azokat a cigányokat, akik lopnak, koszosak vagy szörnyen viselkednek a villamoson, de nem csak a romákra jellemzőek ezek a dolgok. A tisztesség és tiszteletlenség nem bőrszín függvénye. A gond csak az, hogy sok magyar ember ezekből a cigányokból ítél meg mindannyiunkat, pedig nem ismerek ostobább dolgot az általánosításnál. Én abban nőttem fel, hogy mindenért meg kell dolgozni, nem szabad várni, hogy az öledbe hulljanak a dolgok. Mégis, számtalanszor átéltem, hogy milyen, amikor a bőröd színe miatt gyűlölnek.

--pagebreak--

Oda nem fognak jönni
Lecigányoztak?
Az a legkevesebb, azon már csak röhögök. De volt olyan például, hogy nem akartak kiszolgálni egy helyen.
Értem, hogy azért, mert valaki cigánynak születik, nem várható el tőle, hogy a fél életét közéleti aktivizmussal töltse. De nem borít ki, ami az országban történik?
Én ezen már túltettem magam, szerintem ez a dolog már menthetetlen. Addig, ameddig az iskolában kapott nevelés és látásmód ellentétben áll az otthon tapasztaltakkal, teljesen meddő az egész. Talán a most felnövő generációnak már könnyebb lesz a felzárkózása társadalomhoz. Én mindenesetre teszem a dolgom, amit rám bízott a Jóisten: szórakoztatok.
És mit teszel, ha Gyöngyöspatához hasonlóan odaér a kis faludba a Magyar Gárda?
Oda nem fognak jönni, mert mi ott harmóniában élünk a magyarokkal. Az édesapámat és az édesanyámat a mai napig szeretik és tisztelik a faluban. Doboz egy ötezer fős kis falu Gyula mellett, a lakók 80 százaléka nem cigány. Most képzeld el, ott mindenki büszke arra, hogy egy cigány gyerek mennyire vitte. Az viszont igaz, hogy mindig dupla annyit kellett bizonyítanom, hogy ember legyek a magyarok szemében. Pedig fontos, hogy az ember mindig tudja, épp hol tart. Sose képzeld magad feljebb, de legalább ennyire fontos, hogy lejjebb se annál, mint ahol igazából vagy.

De hogy lehet ezt belőni?
Hát nagyon nehéz. És irtó könnyű elszállni. Azt például nem szabad elfelejteni, hogy a közönség soha nem mondja meg neked az igazat. Ezért is szeretem, ha a feleségem elkísér a koncertekre. Ő a legjobb tanácsadóm és tükröm. Jó érzés tudni, hogy ott van.
Nem tűnik túl taktikusnak épp a sztárrá válás küszöbén megházasodni.
Értem, mire célzol és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a múltban nem használtam ki a lehetőségeket. Naná. Neked mi a kedvenc kajád?
A szusi.
Akkor képzeld el, hogy bármikor megkívánod, ott terem a legfinomabb szusitál. Hidd el, ráunnál. Ma már sokkal nagyobb öröm hazamenni a kis feleségemhez, arról nem is beszélve, hogy érzem, valami hiányzik az életemből, és azt hiszem, egy gyerek. A másik nagy vágyam, hogy egyszer szeretnék majd egy lemezt csinálni, amin én írom a dalokat, a szövegeket és én is játszom fel őket, de erre még nem értem meg. Nem akarok belőle pénzt, akár még kiadni se akarom, nekem az is elég, ha berakom a fiókba.
Szerinted észre fogod venni, ha már ciki leszel?
Szerintem igen. A zenélés semmi más, mint érzelmek és energiák passzolgatása a zenész és a közönség között. Ha ez működik, minden jó, de ha nincs, akkor abba kell hagyni, mert vagy te égtél ki, vagy a közönség unt rád.

Szöveg: Hevesi Flóra , fotó: Glódi Balázs.