Ha egy muzsikussal mindenféléről lehet beszélgetni, teákról éppúgy, mint biciklizésről, a zeneileg kevésbé képzett újságíró sem érzi magát kínosan. Fülei Balázs a Zeneakadémia doktoriskolájában a zenei tárgyak mellett építészettörténetet és kínai nyelvet is tanul.
Bokor Gabriella interjúja

Nemrég beválogatták a világ egyik legrangosabb versenyére, az augusztusban megrendezendő Leedsi Nemzetközi Zongoraversenyre. Hogyan történik a válogatás?
Rengeteg papírt kellett kiküldeni, meg egy harmincperces DVD-felvételt, meghatározott műsorral. Ebből történik az előválogatás. A BBC végig élőben közvetíti majd a versenyt. Az első fordulóban harmincöt percet kell játszani, a másodikban hatvanat, a harmadikban hetvenötöt egy szünettel, tehát tulajdonképpen egy szólóestet, a negyedikben pedig egy zongoraversenyt zenekarral. Én Brahms B-dúr zongoraversenyét választottam.

A legjobb zongora
Egy hegedűs vagy fuvolás erősen kötődik a hangszeréhez, ön viszont minden alkalommal más és más zongorán játszik. Ez nehezíti a dolgát?
Nem feltétlenül. Nekünk, zongoristáknak barátságot kell kötnünk egy-egy estére az adott hangszerrel. Fel kell mérni, hogy mire képes, és hogy én mire vagyok képes vele. Egy kevésbé jó zongorán is lehet úgy játszadozni az arányokkal, a billentéssel, hogy a lehető legjobban szóljon. Egyébként háromféle zongora létezik: az egyik a segítőkész, ami olyan, mint egy kegyes szolga, bármit óhajtok, azonnal teljesíti. Aztán van a kompromisszumkész típus, amivel több-kevesebb idő elteltével barátságot lehet kötni, és van a folyton ellenkező zongora, amelyik szinte soha nem hajlandó megtenni azt, amit én szeretnék. Ilyenkor rengeteg energiám megy el azzal, hogy egy-egy rendes hangot kihozzak a hangszerből.
Melyik volt az első zongora, amelyikkel sikerült összebarátkoznia?
Alighanem az otthoni kis orosz pianínónk. Még ma is azon gyakorolok, ha hazautazom a szüleimhez. Kiskoromtól kezdve foglalkoztatott a zene. Öt-hat évesen anyukám segítségével megtanultam a kottából leolvasni a hangokat, majd magam bogarásztam.
Mikor derült ki, hogy a zongorázás nem múló szerelem?
A szüleim nem muzsikusok, ezért nekem nem volt olyan magától értetődő, hogy zongorista leszek. Úgy tizenegy-tizenkét évesen döntöttem a zene és a zongora mellett, pedig rengeteg minden érdekelt és érdekel a mai napig. A mozdonyvezetés például azóta sem hagy nyugodni, meg a csillagászat, a színészet, a filozófia, bár ezt pótoltam valamennyire, mert mindig is sokat olvastam. Végül úgy alakult, hogy a zongorázásban ezt mind egyesíteni tudom, lehetek színész, sőt bizonyos darabokban még mozdonyvezető is…

Nemzetközi porondon
A zeneakadémiai évek alatt egyre többet koncertezett, majd jöttek a nemzetközi versenyek. Élvezte?
Én a koncerten, a színpadon érzem magam a legjobban. A zenei versenyeknek pedig különös világa van, mindenütt nagyon szubjektív a megítélés. Nekem elég határozott elképzelésem van egy-egy darabról, és ezen néha a zsűritagok is összevitatkoznak. Sokszor előfordul, hogy valakinek nagyon tetszik, ahogy én – mondjuk – Beethovent játszom, egy másik zsűritagnak meg egyáltalán nem. A versenyeknél főleg azt élvezem, hogy rengeteg helyre eljuthatok: nagyon szeretek utazni, városokat felfedezni, megismerni. Sokat fényképezek – de főleg azért, hogy később megoszthassam az élményeimet másokkal.
Gyakran mondják, hogy a koncertező művész egy-egy utazás során csak a hangversenytermet meg a hotelszobát látja. Ez tényleg így van?
Akár így is lehetne. Engem viszont a kíváncsiságom nem hagy nyugodni addig, amíg egy-egy új helyen bele nem szagoltam kicsit a levegőbe. Alig emlékszem olyan alkalomra, amikor ne tudtam volna legalább két-három órára körülnézni. Legutóbb New Yorkban például csak pár óra szabadidőm volt, de szerencsére a sok séta mellett a város két legfontosabb múzeumát is meg tudtam nézni. Aztán persze végletes esetek is előfordultak már: az olaszországi Lucca annyira lenyűgözött, hogy hajnali héttől délután háromig sétáltam, csodáltam az utcákat, a templomokat, és semmit sem gyakoroltam, a koncert pedig öt órakor kezdődött. Talán azért is sikerült olyan jól, mert nem foglalkoztam vele, csak otthon, mialatt felkészültem. Egy másik alkalommal, Barcelonában egész nap a várost jártam, szerettem volna megszabadulni a verseny mesterséges stresszétől. Ez ugyan összejött, viszont a sok városfelfedezés közben megfáztam.
Tavaly év végén a Carnegie Hallban volt debütáló koncertje. Azért az nagy falat lehetett.
Ezt a koncertet egy amerikai alapítvány szervezte, amely fiatal művészeket hív meg a fesztiválra. A teremnek tényleg fantasztikus az akusztikája, különleges érzés ott játszani, de nem nehezebb, mint máshol. A nagy falat a műsor volt, César Franck és Beethoven műveivel.

Fenntartani a figyelmet
Milyen volt a közönség?
Egy rendszeres koncertlátogató elit jött el. Szerintem ha vegyes a közönség, jobban egyesül a hallgatóság, még akkor is, ha egyesek leejtik a műsorfüzetet vagy köhögnek. A homogén közönség valahogy egyszerre tud passzivitásba vonulni, ráadásul nagyon gyorsan. Mindig megérzem, ha csökken a hallgatói aktivitás. A Carnegie Hallban néha borzalmasan meg kellett dolgoznom azért, hogy fenn tudjam tartani a figyelmet, mert az emberek valószínűleg szórakozni jöttek. Ezek a művek viszont aktív részvételt igényelnek a hallgatótól. Talán furcsán hangzik, de ők éppúgy alkotják a darabot, mint én, fenn a színpadon. Ha úgy érzem, lankad a koncentráció a nézőtéren, a zene veszíthet az elevenségéből. Ilyenkor azonnal váltanom kell, hogy valami mással tartsam fenn a figyelmet.
Ennyire fontos az energia, amit a nézőtérről kap?
Persze, a koncerten bármelyik pillanatban megváltozhatnak a dolgok. Engem befolyásol és inspirál, hogy kinek játszom, hogyan veszik azt, amit adok. Jó dolog folyamatosan próbálgatni, mire fogékony a közönség. Pontosan emiatt tud minden koncert más és más lenni.
Elég széles a repertoárja, de ki az, akitől a legszívesebben játszik?
Egy előadóművésznek szerintem nem szerzőre kell specializálódnia, hanem saját magára. Ez nem azt jelenti, hogy minden műben magát kell mutogatnia, hanem hogy megtalálja azokat a darabokat, amelyek rezonálnak a személyiségére. Próbálok az alkatomhoz, az egyéniségemhez legjobban illő műveket választani, egy-egy szerzőn belül is. Van olyan Beethoven-szonáta, amit valószínűleg sohasem én fogok a legjobban játszani, viszont a kései szonátákról igenis azt gondolom, hogy közöm van hozzájuk, rokonságot érzek velük. Beethovent különösképpen szeretem, Bachot és Schubertet, Liszt sok darabját, Brahmsot, Schumannt, Bartókot, Debussyt és Ravelt. Sokat töröm a fejem a koncertjeim műsorán. Egy szólóestnek szerintem nem arról kell szólnia, hogy zeneművek következnek egymás után, mint a futószalagon. A programnak szervesen össze kell állnia, és a daraboknak működniük kell egymás mellett. Minden koncertműsornak más és más a dramaturgiája, sokszor címet is adok nekik, például „Búcsú a szonátától”,
„A továbbélő múlt”, vagy „Másképpen ugyanaz”. Mindig írok ismertetőt a darabokról, a címválasztásról és a műsor tematikájáról.
Minden lelkiállapotban van kedve játszani?
Erről két dolog jut eszembe. Az egyik, hogy ha kilépek a közönség elé, becsukok minden kaput, egy a fontos, a zene, és kit érdekel, hogy mi történt velem aznap? Másrészt viszont nem kell becsukni a kaput, a nézőkre is tartozik, hogy örömöm vagy bánatom van, ezt elmondhatom a darabokkal, legalábbis azokkal, amelyek erre lehetőséget adnak. Ez stílusfüggő: a Beethoven előtti időszakban nincs mese, ott egyszerűen eszköz vagyok a hangokhoz. A 19. században és az azután született művek viszont gyakran olyan romantikus effektusokkal vannak megspékelve, amelyek a hangokon túl az előadó énjének is helyet adnak. Szinte számítanak arra, hogy egy előadóművész fogja játszani őket, közönség előtt. Szerintem őszintének kell lenni a pódiumon, nem kell eltitkolni, hogy éppen mi zajlik bennem. Egyet viszont nem lehet: kihasználni a zenét arra, hogy saját magamat mutogassam.
A Zeneakadémia doktori iskolájában, ahová most jár, mindenfélét tanul, egyebek közt építészettörténetet és kínai nyelvet. Ilyen sok a szabad ideje?
Szabad időm nincs sok, de arra mindig van, amire akarom, hogy legyen. Beszélgetésre például mindig van időm – ha egy barátom felhív, hogy találkozzunk most és azonnal, csak az lehet a kizáró ok, ha külföldön vagyok. Beszélgetni, megosztani és meghallgatni, közölni és befogadni számomra a legfontosabb. Ezt élhetem meg a zenélésben is, ezért lettem zongoraművész.

Fülei Balázs 2010 novemberében Junior Príma Díjat kapott.

Fotó: Molnár Zoltán, smink: Hornyák Judit. Köszönjük a Zeneakadémia segítségét!

Megjelent az Éva 2009. augusztusi számában. Minden jog fenntartva.