Borítókép: Baranyi Diána: „A pandémia alatt sok gyerek teljesen szétesett”. Interjú egy iskolapszichológussal Forrás: Baranyi Diána

Baranyi Diána: „A pandémia alatt sok gyerek teljesen szétesett”. Interjú egy iskolapszichológussal

Baranyi Diána képzőművésznek készült, aztán egy huszárvágással a Pázmány Péter, majd a Károli Gáspár egyetem pszichológia szakán találta magát.

Jelenleg egy gimnázium iskolapszichológusaként dolgozik, mellette pedig Baranyai Diána pszichológus néven Facebook-oldalt működtet, ahol főleg ismeretterjesztő tartalmakat, szakemberek segítő gondolatait, illetve könyv-és filmajánlásokat oszt meg az érdeklődőkkel.

Sok előfeltételezés létezik arról, miért akar valaki „agyturkász” lenni. Te miért éppen ezt a pályát választottad?

Anyukám gyógypedagógusként dolgozik, és mérnök apukám számára is mindig nagyon fontos volt a lelki egészség. Ennek ellenére sokáig mégis a művészi pályán képzeltem el magam. Tizenegyedikben jöttem rá, hogy ha a rajzolást és festést kötelező jelleggel kéne csinálnom, lehet, hogy hamar kiégnék, és elveszteném a kreativitásomat és a spontaneitásomat. Így más irányban kezdtem keresgélni. Mivel örököltem a családi vonást, hogy szeretek embereken segíteni, megpróbálkoztam a pszichológia szakkal. Felvettek, az egyetemen pedig gyorsan rájöttem, hogy ez a sokrétű szakma mennyire nekem való.

Érdekel a pszichiátria, a klinikum, a lélek betegségei?

Igen, de azt elég gyorsan eldöntöttem, hogy pszichiátrián dolgozni nekem túl megterhelő lenne – legalábbis egyelőre. Az ún. egészséges embereknek is sok problémája van, inkább ebbe az irányba tendálok. Sokáig a családterápia vonzott, mostanában viszont az egyéni tanácsadás, a közösségépítés, és a szervezetfejlesztés érdekel. Az iskolapszichológiában ráadásul mindegyiket tudom gyakorolni, hasznosítani.

Egy éve dolgozol iskolapszichológusként egy budapesti középiskolában. Hogy kerültél oda?

Az egyetemi gyakorlatokon többször mentünk sulikba pályaorientációt, szexedukációt tartani. Nagyon hasznosnak láttam ezeket a foglalkozásokat, a gyerekek sokat profitáltak belőle. Az egyetem után először HR-es munkákat kerestem, de pályakezdőként nulla esélyem volt, sehova nem hívtak vissza. Amikor azonban iskolákba jelentkeztem, az első körben rögtön három intézmény vett fel.

Milyenek az intézményi feltételek? Sok rosszat hallani az állami fenntartású iskolák munkakörülményeiről.

Rendszer ide vagy oda, én szerencsésnek mondhatom magam. Van például egy kellemes, barátságosan kialakított szobám zárható szekrénnyel: szomorúan hallom, hogy sok helyről ez is hiányzik, a pszichológus ott beszélget a gyerekekkel, ahol tud. A vezetőség nyitott hozzáállású, támogató, és nagyon jól tudok együttműködni a szociális segítő kollégával. Ugyanakkor fontos lenne, hogy – főleg egy ilyen nagy iskolában – a pszichológus ne legyen egyedül. Ketten sokkal hatékonyabban tudnánk dolgozni.

A tanárok gyakran megkeresnek, vagy inkább ódzkodnak a szakembertől?

Összességében pozitív tapasztalataim vannak. Mivel legalább hetven tanár dolgozik az intézményben, sokukkal még nem is találkoztam. Harminc pedagógussal érintkeztem már valamilyen formában, és van tíz-tizenkét ember, aki rendszeresen megkeres.

Miért kérnek tanácsot?

Általában csoportfoglalkozásra van igény, vagy egyéni konzultációra, ha az osztályban súlyosabb problémák, konfliktushelyzetek merülnek fel. Ritkábban keresnek meg konkrét tanulóval kapcsolatban, bár volt már erre is példa.

És mi a helyzet a gyerekekkel? Miért kopogtatnak be középiskolás diákok a pszichológus szobájába?

Sokféle problémával fordulnak hozzám, a legtöbb családi nehézség vagy tanulással kapcsolatos gond. Sajnos van olyan tanuló is, akit tovább kell küldenem a családsegítőbe vagy a pszichiátriára. Ebben a korban egyébként még nem jellemző az egyén személyiségében stabilizálódott, kifejlődött kórkép, de attól még lehetnek olyan tüneteik, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Gyakran panaszkodnak az iskolára, vagy a tanárokra?

Megemlítik néha, ha gondjuk van valakivel, de soha nem ez a fő ok, amiért hozzám fordulnak.

Mi a siker, és mi a kudarc egy iskolapszichológus számára? Nyilván nem könnyű azonnal megítélni, ahogy egy pedagógusnak sem az.

Így van. Objektív mérce nincs, de én már azt is sikernek tartom, ha egy csoportfoglalkozás fontos élmény, ha hasznos gondolatokkal és pozitív érzésekkel zárul. Nagyon örülök, amikor egy konfliktuskezelés után az osztályfőnök arról mesél, hogy javult a hangulat az közösségben. Egyéni konzultációk után néha maga a gyerek jön oda, megköszöni a beszélgetéseket, elmeséli, mennyi mindenre jött rá, és közli, hogy most nem jön egy ideig. Amikor – bármilyen lassú - javulást, vagy bíztató jeleket látok, azt mind sikernek könyvelem el. Tudom, apróságok, mégis nagyon jó érzést okoznak. A kudarc általában a tapasztalatlanságomból ered. Sok olyan helyzet adódik, aminek a kezelését nem tanítják az egyetemen, a gyakorlatban teljesen máshogy néz ki, ilyenkor néha nem tudom, mit kéne tennem. Előfordul, hogy sokáig habozok, nem lépek, pedig tudom, hogy nem állhatok örökké egy helyben. Két gyerek morzsolódott le ez alatt az egy év alatt: lehetséges, hogy valamit nem csináltam jól, és azért nem jöttek többet. Ez rossz érzés.

Járványok, sztrájkok, háború. Nem könnyű manapság, a gyerekek is rengeteg közéleti stressznek vannak kitéve. Érzékelsz ebből valamit a munkád során?

Persze. Én a covid kellős közepébe csöppentem, épp hogy elkezdtem a munkát, és egy hónap múlva bezárt az iskola.

A karantén alatt a szociális segítővel közösen online csoportfoglalkozásokat tartottunk, persze nem túl hatékonyakat, de úgy voltunk vele, hogy ebből a helyzetből is hozzuk ki a maximumot. A pandémia alatt sok gyerek teljesen szétesett, a motivációjuk lecsökkent, és visszakerülve a jelenléti oktatásba sokan alig ismerték egymást, az osztályokban nem alakult ki igazi közösség. Így azzal kezdtünk, hogy közösségépítés céljából másfél órás foglalkozásokat tartottunk, a tanároknak pedig küldözgettük az ötleteket, tanácsokat, segítő anyagokat. Szerencsére most már jobb a helyzet. Covidhoz kapcsolódó problémákat egyébként nem hoznak a gyerekek, majdnem mindenki családi gondokkal érkezik.

A szülők is megkeresnek időnként?

A gyerekek fordulnak hozzám a legnagyobb arányban, de gyakran írnak a szülők is. Szerencsére egyre többen nyitottak a pszichológiai konzultációra, az előítéletek érezhetően csökkentek. Ami viszont fájó pont, hogy a szociális segítőről általában elfeledkeznek a szülők, vagy lehet, hogy nem is tudnak róla, milyen sok ügyben kérhető a segítsége. Csak ez valamiért nincs a köztudatban.

Voltak a szülőkkel kellemetlen perceid? Előfordult, hogy megrémültek, vagy dühösek lettek, neadjisten számon kérték, hogy miért szólsz bele a családi ügyeikbe?

Agresszióval még nem találkoztam, rémülettel annál inkább. A legjobban attól ijednek meg, ha háziorvost vagy pszichiátert ajánlok a gyerek számára. A fájdalmas dolgokat sokszor nem könnyű belátni: hiába egyértelmű a helyzet egy külső szemlélő számára, a benne élőnek jóval nehezebb. Persze sokan tisztában vannak önmagukkal (például maximalisták), és rá mernek kérdezni, mégis mit csinálhatnának másképp, hogy a gyereknek is jó legyen. Ez egy ideális kiindulópont. Az is előfordul, hogy eleinte lekezelnek, amiért fiatal vagyok, nem értik, mi közöm van a gyerekük életéhez,de hála istennek a végére mindig kialakul köztünk valamiféle együttműködés. És ez a fontos.

Trükkök a pszichológustól, hogyan kerüld el a fáradtságot!