November 30-tól már megvásárolható a 2023-as téli Éva Magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

– Gyerekkorod óta szinkronizálsz, a közönség számára pedig ismerős lehetsz különféle színházi darabokból, de a képernyőről is, hiszen nemrég játszottál egy kereskedelmi televízió napi sorozatában. Mégis kijelenthetjük, hogy a Semmelweis az a film, ami meghozza a várva várt áttörést a színészi pályafutásodban?

– Érdekes kérdés, de bevallom, ezt egyelőre nem merem állítani, mivel nemrég volt csak az itthoni premier, így még nagyon izgatottak vagyunk a visszajelzések miatt. Inkább arról tudok most beszélni, hogy számomra milyen jelentőséggel bír a Semmelweis film. Először is nagyon hálás vagyok, hogy rám merték bízni az alkotók Emma szerepét, hogy meglátták bennem a terhelhetőséget. Valójában nagyon szerencsének és kiválasztottnak érzem magam, így a forgatás során végig bennem volt az igyekezet, szerettem volna meghálálni a bizalmat.

– Ez szerintem sikerült, hiszen már a magyarországi premier előtt, októberben, a XXI. Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon elnyerted a legjobb színésznőnek járó díjat, ami egyértelműen jelzi, hogy a filmes szakma elismer. A következő lépés a közönség szeretetének kivívása, ami talán még nehezebb feladat egy színésznő számára, nem?

– Őszintén? Szerintem, mint minden színészben, bennem is van egy belső késztetés, egy megmagyarázhatatlan vágy arra, hogy elismerjenek, de még inkább az, hogy elfogadjanak, és szeressenek. Mint egy párkapcsolatban. Ott is tulajdonképpen csak erre vágyunk, nem? A szakmámban pedig ez az egész vágy a különféle szerepek által tud kiteljesedni. Így minden produkció egy különleges lehetőség is egyben, hogy többféleképpen megmutathassam önmagam, bízva abban, hogy át tudom adni, azt az energiát, ami bennem él.

– Ezért is lettél színésznő? Egyébként mindig erre a pályára készültél?

– Anyukám elmondása szerint már 4 éves koromban előadóművész, színésznő, táncosnő, énekesnő, vagy cirkuszi akrobata szerettem volna lenni. Nyilván volt bennem egy fajta szereplési vágy, szerettem volna, ha figyelnek rám. Azt gondolom, hogy mindig is élt bennem egy valós, ösztönös vágy a színpad felé, de azt mégsem szeretem, hogy ha néznek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt fel egy pozitív visszacsatolás, vagy egy elismerő szó azzal kapcsolatban, amin épp dolgozom, de mégsem csak ez éltet. Szerintem az életben nagyon fontos az egyensúly, így amellett, hogy élvezem a figyelmet, arra is törekszem, hogy én is odafigyeljek másokra.

– A Semmelweisben egy kötelességtudó, fegyelmezett, és lojális szülésznőt alakítasz, aki sokkal inkább szeret háttérben maradni. Emma szerepével mekkora kihívás volt azonosulni?

– Már egész kicsi korom óta vonzódom a drámákhoz, az igazán nehéz sorsokhoz, amiken keresztül én is gyűjtöm magamban, a lelkem mélyén azokat a nehézségeket, amiken a karakterek is keresztül mennek. Színészként épp ez az egyik legizgalmasabb feladat, átadni egy olyan szereplő esszenciáját, aki távol áll tőlem, mégis át kell éreznem az életútját, a sérüléseit, a traumáit, azokat a barázdákat, amik azzá formálták őt, amivé és akivé vált, hiszen csak így tudok bárkit hitelesen megformálni. Ami valahol mégiscsak keveredik a valódi énemmel, akár a színpadon, akár a filmvásznon. Emma és én nagyon mások vagyunk, más korról is beszélünk, ami alapjában meghatározza az ő sorsát. Nekem, ma nőként egészen más jogaim vannak, mint akkoriban voltak, egy férfiak uralta világban. A legnagyobb feladatot talán az jelentette, hogy vissza kellett fojtani a bennem lévő kitárulkozó, nyílt energiát, ami a tökéletes ellentéte a szerepemnek és erre a Tanár Úrtól nagyon sok instrukciót kaptam. Én nyíltan tudok konfrontálódni, míg Emma sokkal szerényebb, visszahúzódóbb, ami abból ered, hogy mélyszegénységben, árvaként nőtt fel a testvérével. Ezzel a sorscsapással viszont mégis nagyon tudtam érzelmileg azonosulni.

– Amikor megtudtad, hogy a tiéd a szerep, hogyan kezdtél el felkészülni a forgatásra?

– Elképesztően profi stáb vett körül bennünket az első pillanattól kezdve, nem túlzok, ha azt mondom, úgy éreztem magam, mintha valami amerikai szuperprodukciót forgatnánk. A kortörténetből és az orvostudományból nagyon komoly felkészítésben volt részünk, ahol a legapróbb részletekig mindenre maximálisan oda kellett figyelni. Hazai viszonylatban szerintem ez a fajta profizmus még nagyon ritka. Elárulok egy olyan kulisszatitkot, ami apróságnak tűnhet, de szerintem nagyon érdekes. Külön meg kellett tanuljuk, hogy miként fogjuk, vagy tartsuk az edényeket, amik akkoriban sokkal nehezebbek voltak, mert ólomból készültek, vagy például a szappant, ami szintén másképp nézett ki. A külsőnket, a ruházatunkat, az egész megjelenésünket is nagyon gondosan, az akkori kornak megfelelően ábrázolták az alkotók, Koltai Tanár Úr pedig nagyon komoly kritériumokat támasztott, így mindenre a legjobb szakemberek figyeltek. A forgatás nyáron zajlott, a férfi színészek szinte mind szakállt növesztettek, mi nők pedig nem mehettünk napra, tehát tényleg a legapróbb részletekig, mindenre figyelni kellett. Mégsem éreztem megterhelésnek, mivel minden segítséget megkaptam, hogy a lehető legtökéletesebben tudjak a szerepben létezni.

– És érzelmileg sem volt megterhelő így belülről átélni a film történetét?

– Annak ellenére, hogy tele van a film nehéz jelenetekkel, ami egyrészt köszönhető a kornak amiben játszódik, másrészt az orvostudomány akkori fejlettségének, a higiéniás körülményeknek és a tudatlanságnak, mégsem ábrázolja a halált, vagy a fájdalmat sötét ívben. Ez egy gyönyörű film, és remélem, a közönség is meglátja majd a tragédiák és a sorsok mögött megbúvó valódi szépséget.

– Van kedvenc jeleneted?

– Igen, kettő is, és érdekes, hogy amikor forgattuk, akkor ezek közül egyik jelenetet sem éreztem ennyire erősnek, mikor viszont láttam, akkor mégis. Annyit elárulhatok, hogy a legvégéről van szó, ahol gyönyörűen alakulnak az érzelmi szálak a filmbeli testvéremmel, valamint Semmelweis doktorral.

– Már az itthoni premier előtt elkezdtétek a külföldi sajtóbemutatókat, jártál többek közt az Egyesült Államokban, a már említett Los Angeles-i Filmfesztiválon. Milyen érzés volt először visszanézni önmagadat a vetítések során?

– Rettenetesen izgulok ilyenkor, azért nem egyszerű magamat nézni, és ezt már több pályatársamtól is hallottam. Tényleg ez az egyik legnehezebb része a munkánknak, de most próbálom magam erre trenírozni, hogy minél többször visszanézzem a jeleneteimet. Azért nehéz, mert nagyon erős tudatosságra van szükség, hogy ne kezdjem el magam kritizálni, és bántani, hogy mit kellett volna másképp, jobban csinálni. Ez komoly lélekjelenlétet igényel, és a környezetemből is ezt érzékelem, hogy visszanézve mindig, mindenki rosszabbnak látja önmagát, még a legkomolyabb, legrutinosabb színészek is képesek összezavarodni. Ezért szükség van egy kis időre, valamint a közönségtől érkező visszajelzésekre a tisztánlátás érdekében. Igazából ez egy nagyon nehéz dolog.

– Akkor annyira nem is tudod élvezni azt a pozitív értelemben vett felfordulást, ami ilyenkor körülvesz? Arra gondolok, hogy a forgatás és minden utómunka végeztével nem marad más, mint a bemutatókon és a fogadásokon való részvétel, az ünneplés, ami azért ez mégis csak jó érzés, nem?

– Akkor lesz igazán az, ha a közönség szeretni fogja a filmet, ez a legfontosabb! Csodálatos érzés és megtiszteltetés, hogy olyan nemzetközi eseményekre juthattam el, mint a Los Angeles-i Filmfesztivál. Valóban hihetetlen, ami történik, és úgy igazából még nem is volt időm felfogni, ami zajlik körülöttünk. Bevallom, nem is hagytam magamnak erre időt, mert a bemutatók között ugyanúgy dolgoztam tovább, folyamatosan szinkronizálok, amit szintén nagyon szeretek. Azonban az igazi megnyugvás akkor érkezik majd el számomra, ha itthon is sikeres lesz a film, amivel kapcsolatban egyébként nekem nagyon jó érzéseim vannak.

– Túl bármilyen szerepen, szinkronokon, színházi előadáson, vagy a filmvásznon, milyen ember az igazi Katica, amikor hazaér egy fárasztó forgatási nap végén és lekerül róla az álarc?

– Fáradt! Meg kellett tanulnom letenni a munkát, mert hajlamos voltam még otthon is pörögni azon, hogy nem voltam elég jó. Nagyon szeretek különleges ételeket készíteni, imádok jókat enni, és ami már gyerekkorom óta a legjobban kikapcsol, az a sétálás. Sokszor érzem, hogy iszonyú mehetnékem van, mert akkor tudok tisztulni, van, hogy 2-3 órát megyek megállás nélkül. Mondta egy barátom is, hogy vasalom a betont. Túrázni is szeretek, és olvasok, amikor csak tudok, és jó dolog sorozatokat nézni. Alapvetően egy tök egyszerű ember vagyok, aki igyekszik mindig kedves lenni. De igazából az is szeretnék maradni, így nincs is semmilyen művésznő komplexusom.