– Hogyan kerültél annak idején Pintér Bélához?

– A Szkénében az Utolsó Vonal Hamlets című előadásában játszottam Ophéliát. Akkor ismertem meg Bélát, aki elhívott játszani az első rendezésébe, a Népi Rablétbe. Így kezdődött.

– A jelenlegi problémás finanszírozási helyzetben hogyan jöhetett létre a szeptemberi bemutatótok? (Réka és az Oltatlanok – bemutató szeptember 9-én az UP Újpesti Rendezvénytérben – a szerk.)

– Nagyon nehezen. Ahogy már korábban, most is a nézőinkhez kellett fordulnunk anyagi támogatásért, akiknek ezúton köszönünk minden segítséget. Sajnos ez a „módszer” egyre nyomasztóbb. Egy olyan országban, ahol a kultúra fontos, ott az állam tartja el a színházakat, a nézők pedig a jegyárat fizetik és lelkes jelenlétükkel, tapssal viszonozzák, amit kaptak. Nálunk viszont az állam helyett az egyes emberek viselik a terhet, nekünk pedig szembesülnünk kell azzal, hogy hiába csinálunk valamit huszonöt éve sikeresen, egyre kevésbé tudunk megélni belőle. Nincsenek tartalékaink, nincs jövő.

– Mit tudnál előzetesen a Réka és az Oltatlanokról mondani? A címből adódik, hogy valamilyen módon a covidhelyzettel foglalkozik majd, amire már a Vérvörösben (Vérvörös, Törtfehér, Méregzöld című előadás – a szerk.) is volt utalás…

– Igen, a Vérvörösben a kiinduló helyzet a pandémia volt, de ez tökéletesen passzol az eredetihez, hiszen Szophoklész Oidipusa is egy pusztító járvánnyal indul. De míg a Vérvörös... az elképzelt távoli jövőben játszódik, a Réka és az Oltatlanok ideje a jelen. A járványhelyzet, a járványkezelés ideológiai identifikációs lehetőség, olyan krízishelyzet, ami újra megosztja a társadalmat, és lehetőséget ad arra, hogy az egymás ellen acsargók indulatát felszítsa.

– Apropó, ti hogyan éltétek meg a covid időszakát? Csupa negatívum volt a belassulás vagy tapasztaltatok pozitív hatásokat is – ha máshogy nem, utólag?

– Az én életemben a járványnak nagyon sok pozitív hozadéka volt. Sokkal több időt tudtam a kislányommal tölteni, rengeteget kirándultunk.

– Nem okoz nehézséget a többféle, színházban betöltött szerep (színész, dramaturg) összeegyeztetése?

– Nem, sőt, nagyon jólesik, hogy többféleképpen is foglalkozhatok a színházzal. Ráadásul a társulatunkban évi egy bemutató készül, így marad idő és energia másokkal dolgozni. A színészi feladatokat persze nem könnyű összeegyeztetni, de dramaturgként nagyobb a szabadságom az időbeosztást illetően, akár otthon, egyedül is dolgozhatok.

– Pintér Bélával dolgozni – erre csak bizonyos, önleleplező elemeket használó darabokból következtethetek (például a Jubileumi beszélgetésekből), de persze ez simán lehet megtévesztő is. Mit lehet a közös munkafolyamatokról, mélységekről és magasságokról elmesélni?

– Majdnem harminc éve ismerjük egymást, és a mi kapcsolatunk is rengeteget változott ezalatt... Béla sokszor beszélt már interjúkban és persze a darabjaiban is magáról, a saját küzdelmeiről, indulatairól. Nem könnyű ember, de azt hiszem, nagyon kevés olyan nagy művész van, aki arról lenne híres, hogy nyugodt, kedves, szeretetreméltó. Bélának rengeteg a problémája, ezeket dolgozza fel olyan eszközökkel, hogy mások is magukra ismerjenek, másoknak is segítsen vele, örömöt, akár valamiféle gyógyulást, de legalábbis megkönnyebbülést hozzon. A munkában maximalista, olykor türelmetlen, de sohasem személyeskedik, nincs benne bántó szándék. Folyamatos lázban ég, és nehezen viseli, ha valaki nem követi ebben, ha kevesebbet ad magából, mint kellene. De mivel olyanokkal dolgozik, akik hozzá hasonlóan elkötelezett emberek, ezért nagyon hatékony, örömteli tud lenni a közös munka. A színészeknek jó érzés, ha a rendező tudja, mit akar, ráadásul, mivel ő író-rendező egy személyben, kétszeres energiával, elsöprő erővel viszi a hátán a csapatot a megálmodott végeredmény felé.

– Aki egyszer beleakad Pintér Béla színházi világába, az nem könnyen szabadul, ezt a saját példámból tudom, kb. 2005 óta vagyok „függő”. És ezzel korántsem vagyok egyedül. Szerinted mi a titka a társulatnak, a jelenségnek, a sikernek, bárminek, amit a társulat képvisel, amit közvetít?

– Az igazi közösségi élmény. Az előadásaink őszinték, aktuálisak, olykor provokatívak, egyszerre boncolgatnak személyes és általános emberi problémákat. A történetek mindig eredetiek, de a nézőkkel megélt közös valóságból indulnak ki, a közös élményekre épülnek. A tragikus és komikus elemek úgy váltakoznak, hogy a kétféle hatás nem kioltja, hanem erősíti egymást.

– Elég fontos elem a humor is.

– Igen. Nagyon széles skálán, sokféle regiszterben szól Béla humora, mindenki megtalálja a neki tetszőt. Gyakran használunk élő zenét, az is rengeteget tesz hozzá az élményhez. Mostanában nagyon intenzíven jelen van a politika, de a darabok soha nem válnak semmilyen ideológia szócsövévé. Béla nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel, amik – remélem – elgondolkodtatják a nézőt.

– A fiatalokhoz való kapcsolódás nagy kihívása a ma színházának. Ti fordítotok erre figyelmet? Ha igen, hogyan?

– Ezért is óriási probléma, ha csak a jegyáremeléssel tudunk túlélni. Egyébként eddig alig kellett reklámra költenünk, az előadásaink mindig teltházasak. A fiatalokat gyakran a szüleik vagy a tanáraik hozzák, és ha egyszer valaki eljut hozzánk, általában visszatérő néző lesz belőle. Az Újpesti Rendezvénytér majdnem ötszáz fős nézőtere megkívánja, hogy a „magától terjedő” hír mellett másfajta kapcsolatot is keressünk nézőinkkel. A Szkénében is voltak előadásokhoz kapcsolódó foglalkozásaink, de most tovább bővítjük ezeket a programokat. Én is szeretnék részt vállalni benne, a Vérvörös kapcsán beavató előadásokat tartok majd középiskolákban. Személyes megkeresésre korábban is mentem egy-egy alkalommal, de most hivatalosan is elérhetővé tesszük.

– A Pintér Béla és Társulata nagyon aktuális és politikus előadásokat kínál, ami váltakozik a nem politikai témájú, bensőségesebb darabokkal. Mennyire tudatos a különböző témák egymásutánisága? Hozzád melyik áll közelebb – már ha van ilyen?

– Jobban szeretem, ha a személyesség, a hozzám hasonló kisember problémája van a középpontban. Kevésbé foglalkoztat a „vezetők” sorsa, az, ahogy a hatalom korrumpálja, felemészti az embert, hiszen soha nem voltam hatalmi pozícióban, csakis az elszenvedő szemszögét ismerem. De persze lenyűgöz, ahogy Béla reagál a társadalmi eseményekre, ahogy meglát összefüggéseket, és ahogy kajánul lerántja a leplet a magasztos, ugyanakkor hazug ideológiákról.

– Vannak kedvenc Pintér-darabjaid?

– Persze! Színészként a Parasztopera, a Sütemények királynője, a Kaisers Tv, Ungarn és a Szutyok a kedvenceim, mert ezekben vannak a legkedvesebb szerepeim, de dramaturgként talán a Titkainkat mondanám.

– Mi volt számodra a legnagyobb csúcspont a társulat életében?

– A Poszton a Szutyok díjainak nagyon örültem, ahogy a Titkaink számos kritikai díjának is. De sokat adott a rengeteg külföldi vendégszereplés, a két drámakötet, illetve a nézők folyamatos szeretete. Nagyon sok csúcspont volt, és remélem, lesznek is még.

– Mesélsz a nem Pintér Béláékhoz kötődő, más szakmai munkáidról?

– Nagyon nehéz kiemelni bármit. Sok rendező hív újra, és minden évben van új közeg, új feladat is. Elsőként legrégebbi munkatársamat és barátomat, Keszég László rendezőt említeném, akivel annak idején a MU színházban dolgoztunk sokat a Pont Műhely előadásaiban. Azóta minden évben új helyszíneken, más-más társulattal hozunk létre előadásokat. A Katonában dolgoztam Máté Gáborral, Ascher Tamással: az Apák és fiúkat még most is láthatja a közönség. A tavalyi évadban nagyon izgalmas volt, hogy Béla egyik darabjával, a Gyévuskával foglalkozhattam Miskolcon, Bélától teljesen függetlenül. Remélem, sokan megnézik majd, jó lenne, ha Budapestre is meghívnák. Novembertől egyébként újra látható lesz Újpesten a mi előadásunkban. A Hatszín teátrumban megy két előadás: a Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című művéből készült monodráma, és egy szkeccsszínházi este A hosszú élet titka címen Rényi Ádám novelláiból. Színészként pedig a Jurányiban és a Szkénében is láthat a közönség különböző független produkciókban.

– Női magazinnál szinte kötelező kérdés: a munka és a magánélet/család összeegyeztetése neked mennyire okoz nehézséget? Hogyan próbálod meg egyensúlyba hozni?

Magamra kevés idő jut, de ezen megpróbálok változtatni: ezt persze nem először ígérem meg. Olyan boldog vagyok, amikor felkérnek egy-egy újabb munkára, hogy nem tudok neki ellenállni.

– Hogyan tudsz és szeretsz kikapcsolódni, lazítani?

– Minden nap mozgok. Ha jó idő van, egy órát futok, ha hideg van, otthon tornázom. Ez is függőség, de remélem, soha nem kell leszoknom róla. Ha kicsit több időm van, futok és úszom is utána, de az már szinte nyaralás... Szeretek kirándulni, kiállításra menni, olvasni, utazni, táncolni, a családommal, barátokkal lenni, és persze előadásokat nézni. Szóval már megint visszakanyarodtam a színházhoz! Szerencsés vagyok, mert a munkám a hivatásom. Anyagi biztonságot ugyan egyre kevésbé ad, örömöt viszont annál inkább.