Pintér Béla a hazai művészeti élet megkerülhetetlen színházcsinálója. Társulatvezető, író, rendező, színész egy személyben, provokatív előadásai társadalmi-politikai kérdéseket éppolyan éleslátással boncolgatnak, mint a privátszféra tébolyait. Nála tombol a stiláris sokszínűség, a bohózat, a tragédia, a szatíra és a groteszk – az elmaradhatatlan dalbetétekkel megtűzdelve – meglepő egyetértésben simulnak össze.

A Vérvörös Törtfehér Méregzöld című vadonatúj disztópiájától bizonyára sokan zavarba jönnek, még azok a hardcore rajongók is, akik azt hiszik, őket már nem lehet meglepni. A történet vezérfonala szerint kétszáz évvel előrébb, valahol a 2200-as években járunk, pont ott, ahol az előadás játszódik, azaz az Újpesti Rendezvénytérben, csak akkor már annak kétszáz éves lépcsői, esetleg mozgólépcsői alatt. 2200-ban valóra vált az elvadult rasszisták legnagyobb félelme, a fehér többség ugyanis helyet cserélt a kisebbséggel. Cigányországban a jelenhez képest nem igazán nagy a változás: a strasszokkal bőszen kivert vajda az úr mindenek felett, aki önkényeskedő, urambátyámos vezetési stílusával (vajon honnan ismerős ez?) próbál úrrá lenni a járvány okozta kaotikus viszonyokon. Mint kiderül, az oroszok tudnának rajtunk vakcinával segíteni, ehhez azonban olyan kőkemény feltételt szabnak, ami alapjaiban forgatja fel az oligarcha-elnök-vajda magánéletének alapjait.

Jókora adag provokációval lettünk nyakon öntve, s ha valami, ez aztán igazán nem idegen Pintér Béla stílusától. Az alaphelyzet – azaz a cigány karakterek és a „cigányos” beszédmód beléptetése az előadásba – abszolút megosztóra sikerült: volt olyan néző, aki a bemutató után felháborodva emlegetett rasszizmust és Szeszélyes évszakok-szintet, mások a kifordítás ötletét remekbe szabott szatíraelemként értékelték, és többek között azzal érveltek, hogy ilyen liberális közegben a világon senki nem értheti félre Pintér szándékait. Jómagam inkább az utóbbiak táborába tartoztam: rövid ideig tartó feszengésemet felülírta a megfigyelés, min tudok és min nem tudok nevetni, és a felismerés, hogy az előadás bizonyára és tudatosan épp ezekre építkezik. Nevetünk-e azon, hogy Orbán Viktor cigány? Elfogadjuk-e, hogy származástól függetlenül a hatalom bárkit megtébolyíthat? Természetesnek kezeljük-e, felismerjük-e, hogy bármennyire is szeretnénk elszakadni, gyakran sémákban és sztereotípiákban gondolkodunk?

Az egyetlen aspektus, ami zavart kicsit, a cigány dialektus imitációja volt mint humorforrás (ahogy például a székely nyelvjárás az Ascher Tamás Háromszéken című előadásban, ami szintén sokaknál kiverte a biztosítékot). Pintérék sokszor kísérleteznek a nyelvvel és az akcentusokkal: az, ahogyan a szereplőik beszélnek, náluk mindig sokrétű és sokatmondó jellegzetesség. A ma Magyarországán a „cigányos” beszédmóddal talán kockázatos lépés ugyanezt megtenni, annyiszor futott már tévútra a rajta való viccelődés a popkultban, ráadásul nem is mindegyik színész csinálta ízlésesen vagy hitelesen. Nehéz is ítéletet hozni. Ebben a „liberális közegben” mondjuk minősítsük megengedettnek, mert „mindenki érti” (belterjes bólogatás), csak máshova – „konzervatív” terepre, jujuj, micsoda szitokszó! - ne vigyük ki? Vagy ha már kivisszük, lássuk el figyelmeztető feliratokkal, mint a Trópusi vihart? Vagy ezzel semmilyen körülmények között nem illik viccelni, mert alpári és veszélyes, és érezzük magunkat rosszul, amiért hangosan kacarásztunk? Olyan, egyáltalán nem egyértelmű válaszokkal elintézhető kérdések ezek, amikről hosszan és sokáig lehet vitatkozni, és a társulat célja nyilván ez – is – volt.

A színészek egyébként többségében fergetegesek, jól hozzák a típusfigurákat és karikatúrákat, pedig a régi bevált társulati tagok (Thuróczy Szabolcs, a kivált Szamosi Zsófi vagy Friedenthal Zoltán) helyett döntően új arcokkal ismerkedhettünk meg (Adorjáni Bálint, Takács Géza persze máshol már bizonyítottak). Az antik hagyományt és a nagyon is konkrét politikumot pedig hatásosan, egyáltalán nem kimódoltan forrasztja egybe a dramaturgia: az előadás ugyanis – és erről még nem esett szó - Szophoklész Oidipusz című drámájának konfliktusait használja fel, és ötvözi az aktuálpolitikáról szerzett keserű tapasztalatokkal. A Pintérék által elképzelt országban lépten-nyomon a mai közéletre ismerünk: van Mazsicihisz, van Rátóti Zoltán Sportaréna, a legjobb külügyminiszterek sorában elhangzik Szijjártó Péter neve, Orbán Viktor pedig Széchenyivel vagy Petőfivel együtt a - cigány - nemzeti hősök panteonjában foglal helyet. A Himnusz is sajátos színezetet kap: a Kaisers TV Ungarnban és a Fácántáncban is megkaptuk egy-egy kifacsart, az aktuális mondanivalóhoz igazított változatát, ez a Törtfehér... esetében sincs másként, vele kezdődik, és vele is zárul ez a zavarbaejtő előadás.

Néhány év múlva – már ha lesz még PB, és a darab is repertoáron marad – valószínűleg a fentebb említett, most közszájon forgó, ám valószínűleg korántsem maradandó nevek egy részét ki kell majd cserélni, mert a közönség nem tudja beazonosítani őket. A Titkaink című zseniális mű zárlatában például annak idején az egyik szereplő tetőtől talpig Hoffman Rózsának maszkírozva lépett a nézők elé, de amikor egy évvel ezelőtt újra láttam az előadást, már nem ezt a jellegzetes fizimiskát viselte.

A Vérvörösben tíz év múlva vajon kit szükséges cserepadra küldeni? És ki lesz az, aki még mindig itt lesz velünk?

Hat magyar színházi előadás a közelmúltból, amit nő rendezett: