Vágókép: tövig rágott körmök, hitetlenkedő kacajok, elismerő fejcsóválgatás. A hasadék az egyik legijesztőbb s egyben legviccesebb könyv, amely valaha a kezemben volt.

Az állítólagosan igaz történet szerint Igor, a helyét nem találó késő Z-generáció egyik oszlopos tagja meló közben elmegyógyintézetből származó iratokra bukkan egy páncélszekrényben, és azokat követve bizarr eltűnésekről értesül. A Tribecs-hegységben kirándulók, helyi lakosok, akik olyan cuki nevű helyiségekből érkeznek, mint Kisaranyos, Aranyosmarót vagy Mankóc, egyszer csak megmagyarázhatatlan módon köddé válnak a hegység különböző pontjain. Később vagy előkerülnek összevagdosva és megtébolyodva, vagy mindörökre elnyeli őket a föld. Igor szeretné felpörgetni középsikeres blogját, ezért összefog a barátnőjével és két másik furcsa szerzettel, és a cseppet sem édes négyes nekiindul fényt gyújtani az éjszakában.

A regény szinopszisát tovább kitárgyalni lehetetlen, mert ha elárulom a „poént”, Karika feszültségteremtő képessége nélkül az egész komplett baromságnak hangzik, ha meg hallgatok, akkor a felvezetés alapján mintha túl átlagos lenne. Pedig nem. Eleve működőképes az ötlet, hogy ez a hátborzongató eseménysor nem mondjuk a fenséges Tátrában, hanem egy tök átlagos röghegység unalmas lankáin zajlik – szóval tényleg akárhol megtörténhet. Plusz az írónak a kisujjában van az összes thrillerfogás az éjszakai sátrazástól kezdve a hallucinációkon keresztül a feszültség végletes felcsigázásáig. Az atmoszféra szenzációs, Igor naplószerű visszaemlékezése egyszerre laza és rémisztő. Még sehol nem találkoztam olyan fogással, ahol az író más kontextusban teljesen hétköznapinak minősülő jelenségeket ennyire vérfagyasztóra tud hangolni. El tudod képzelni, hogy rettegni kezdesz egy közönségesen üres éléskamrától, egy műanyag síptól, egy kis lila lakókocsitól vagy egy olyan könyvtől, amibe a hegycsúcson üzeneteket szoktak írogatni? Igen, A hasadékban nincs se gyilkosság, se kísértet (na jó, egy talán mégis), se szörny, se zombi, a grande fináléig tulajdonképpen semmi sincs – ráadásul ott is alig látunk valamit -, mégis félelmetesebb ezer idegtépőnek szánt horrorfilmnél.

A terjedelmes, ajánlónak is beillő prológus után most már rátérnék a lényegre. A férjem és én húsvét előtt autóba ültünk, és meg sem álltunk Nyitráig. Célunk alig különbözött Igorékétól: ha lájtos változatban is, de utána akartunk járni a tribecsi rejtélynek, ami azt jelenti, hogy az éjszakai túrázást például egy az egyben kihagytuk.

Talán mi is eltűnünk hirtelen? Képes beszámolónk következik.

Galériánkban megnézheted a tribecsi képeket - sokszor kísértetiesen hasonlítanak a regény helyszíneihez!