Márta barátnőm és a férje először egy másik családdal járt Međugorjéban (ejtsd: medzsugorje), Dél-Európa legismertebb és leglátogatottabb zarándokhelyén. A Bosznia-Hercegovinában fekvő faluban 1981. június 24-én állítólag hat gyereknek megjelent Szűz Mária, és azóta is mindennap ugyanabban az időpontban, ugyanazon a helyen megjelenik nekik a Szent Szűz, és beszél hozzájuk. Tömegek zarándokolnak oda minden évben. Márta és férje először kettesben, gyerekek nélkül jártak Međugorjéban. Egyik nap, hat óra előtt húsz perccel, a jelenések időpontjában Mártáék épp sétálgattak a környéken, nézték a naplementét. Ugyanígy a barátaik, egy ötgyerekes család, csak ők egy kicsit távolabb álltak valahol. Nemsokára lelkesen szaladtak oda hozzájuk:
- Láttátok? Láttátok?
- Mit? - kérdezte Márta kicsit zavarban.
- Hát hogy táncolt a Nap!
De Márta és a férje nem láttak táncot, csak egy egyszerű naplementét. Ennek ellenére nagyon szép élmény volt nekik Međugorje, és azt mondták, hogy megerősítette őket a hitükben. Nem mindenkinek adatott meg, hogy "lásson", gondolták.
Azt hiszem, sokunknak hívőként sem könnyű elfogadni az ilyesfajta "csodák" létezését. Minket is megkísért a gondolat: vajon tényleg látta, vagy csak beképzeli? De hogy lehet, hogy a gyerekek is látták? Nem csak a felfokozott várakozás miatti tömegpszichózisról van szó? Márta is azt mesélte, sorjáztak a fejében a materiális-tudományos gondolatok, szégyenkezett is miatta egy kicsit.

"Én a katolikus egyházat akkor szeretem, amikor szegény, egyszerű, nyitott és befogadó, amikor a szó eredeti jelentésében ""katolikus" - vagyis egyetemes."

A múlt kedden öt órát kellett várnom a terhesrendelésen. Csak ültünk, ültünk ott a váróban, a sok pocakos kismama. Beszélgetni kezdtünk.
- Jaj, én úgy nem bírom ezeket a katolikusokat! - fakadt ki egyikük a nemrég megrendezett Városmisszió kapcsán. - A nagymamámat a lányiskolában teljesen megnyomorították. A nászéjszakáján azt se tudta szegény, hogy hol van a lyuk a lába között!
- Igen - csatlakozott egy másik -, ezeknek nincs is altestük!
- De a fő baj az, hogy nem gondolkoznak - replikázott a harmadik -, amit a pápa mond nekik, az úgy is van! Én azt nem bírom bennük, hogy olyan diktatórikusak. Így aztán könnyű az orruknál fogva vezetni az embereket, politikailag is!
És így tovább: az egyház túl gazdag, túl befolyásos, a papok pedig vagy idegbetegek, vagy úgyse tartják be a cölibátust. A reformáció korát idéző vádak váltakoztak tapasztalatból szerzett sérelmekkel. Na és a politika: aki véletlenül nem jobboldali, azt szerintük már be se engedik a templomba!
- Mert ha én véletlenül MSZP-s vagyok és ez kiderül, az tuti, hogy nem áldozhatok! - tette hozzá valaki.
Érdekes, hogy legtöbbjüknek nem Isten létezésével volt problémája, sőt: általában azt mondták, hogy ők "a maguk módján hisznek", de a történelmi egyházakat akkor se hajlandók elfogadni, punktum.

Mi és Ők

Tanulságos volt, micsoda indulatokat gerjeszt ez a kérdés. Erről beszélgettünk először Aszalós János matematikussal, több keresztény mozgalom, mint a Háló katolikus szervezet vagy a KÖT, a Keresztény Ökumenikus Társaság egyik szellemi vezetőjével.
- Sajnos az egyház tényleg nem mindig elég befogadó, sőt, néha egyenesen elutasító a külső, "világi" világgal szemben - mondja. - A missziós törekvések a legtöbbször elbuknak azon, hogy olyan nyelvet, egy bizonyos keresztény szakzsargont beszélnek, amit épp csak az nem ért meg, akinek szánták. Mondok egy példát. Nagyon irritáló lehet külső szemmel az olyan "profi megtérő" - mert van ilyen! -, aki égnek emelt tekintettel, szívre szorított kézzel ilyeneket mond: "És akkor egyszerre csak belém hasított a felismerés, hogy halálos bűnben élek! De a következő pillanatban már éreztem: rám szállt a Szentlélek, és tudtam, hogy az én uram, Jézus megmentett…" - A hallgató nem ezekkel a szavakkal szokott beszélni. Kész, gondolhatja erre, akkor ezek idegenek. És marad a kölcsönös lenézés. Valódi misszió csak igazi, élő, személyes kapcsolaton keresztül valósulhat meg.
Másik beszélgetőtársam Solt Pál, hívő katolikus, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnöke volt. - Nagyon veszélyes úgy fogalmazni: Mi és Ők - magyarázza. - A gonosz külvilág. Ez ássa a szakadékot. Nem úgy kell különbséget tenni az emberek között, hogy ki hívő és ki nem. A nem hívők között is legalább annyi becsületes, jó ember van, mint a keresztények között. Az én feleségem például nem hívő, pedig biztos, hogy sokkal jobb ember, mint én vagyok. A legfontosabb a nyitottság, és hogy ne kössük feltételekhez a szeretetünket - ahogy Isten se ezért vagy azért a jó cselekedetünkért szeret minket. És a feltétel nélküli jóindulatnak a politikára is érvényesnek kellene lennie. Mert hiába mondta ki egyértelműen a második vatikáni zsinat, hogy az evangéliumot nem szabad aktuális politikai nézeteket képviseletére használni, nálunk mégis gyakran így alakul. És ez nagy baj. Rengeteg embert eltávolít ezzel, mert megint általánosít és nem az egyes embert nézi. Én a katolikus egyházat akkor szeretem, amikor szegény, egyszerű, nyitott és befogadó, amikor a szó eredeti jelentésében "katolikus" - vagyis egyetemes.

Zarándokhelyek Az ismert zarándokhelyek mellett - amilyen Róma, Jeruzsálem vagy Santiago de Compostela - számos Mária-búcsújáró hely is létezik a világban. Ezek közül Európában a leghíresebb a lourdes-i, ahol 1858-ban egy Bernadette Soubirous nevű, 14 éves kislány találkozott Szűz Máriával. Először sokan kételkedtek állításaiban, de később - megmagyarázhatatlan gyógyulások és más csodák hatására - az egyház is hitelesnek fogadta el beszámolóját. Vagy hatvan évvel később, 1917-ben hasonló jelenést látott három pásztorgyerek a portugáliai Fatimában. Szűz Mária többször is megjelent nekik, utolsó alkalommal pedig közel százezer ember vélte látni a "Napcsodát": a Nap ezüstkoronghoz vált hasonlóvá, saját tengelye körül forgott, mint egy tűzkerék. A harmadik nagy Mária-zarándokhely a Bosznia-Hercegovinában fekvő Međugorje. 1981-ben itt is pásztorgyerekek láttak jelenést. Szűz Mária ettől kezdve egészen máig mindennap ugyanabban az időpontban beszél velük, üzeneteket küld rajtuk keresztül a világnak. A gyerekeket elmegyógyászok, neurológusok vizsgálták, és megállapították, hogy az állítólagos jelenések időpontjában valóban transzszerű állapotba kerülnek, mindannyian egyszerre. Ennek ellenére Vatikán egyelőre nem nyilvánította hitelesnek a međugorjei csodát.

Villámcsapás vagy folyamat?

Van egy nagyon régi ismerősöm, aki mindig nyugtalanul vágyott valami többre, mint amit anyagi világunk mutatni tud. Erre mondják: kereső ember. Végül néhány évvel ezelőtt megtért kereszténynek. Azóta meg is nősült, tanár lett belőle, és az élete láthatóan rázökkent a megfelelő sínre. De megtérésének története sok barátját, sőt, a családját is zavarba ejtette. Az anyja először nagyon megijedt, egyesek pedig azt tanácsolták, menjen orvoshoz.
Az történt vele, hogy egyik nap az íróasztalánál ülve hirtelen úgy érezte, üzenni szeretne neki az Úr. Ekkorra valamit tudott már a kereszténységről, könyveket olvasott Jézusról, és belső késztetésre gyakran bement a templomba. De ott az asztalnál őt is meglepte ez az érzés. Tollat, papírt vett elő és várt. Az a bizonyos "Erő", amit érzett, vezetni kezdte a kezét: először egy Jézust ábrázoló képhez húzott vonalat, majd lassan, gyerekes zsinórbetűkkel azt írta: "Szeretlek." Ezek után háromszor ugyanazt: "Lejöttem hozzád." Akkor Balázs megkérdezte az Erőtől: "Ki vagy te?" - "Jézus" - jött a válasz. "És én ki vagyok?" - "Egy gyermek" - írta, vagy íratta ez a földöntúli erő.
Megint csoda! Mit kezdjek ezzel? - Hiába láttam Caravaggio képén, hogy Máté evangélista kezét is angyal vezeti, mégis: ma, a huszonegyedik században ezt nagyon nehéz elhinni.
- Pedig vannak, lehetnek ilyesféle "villámcsapásszerű" megtérések, mint amilyen Szent Pálé a Bibliában. De szerintem ez a ritkább - mondja erre Aszalós János. - Mindenki a maga alkata, lelki állapota szerint kapja az üzeneteket. A legtöbb ember megtérése, velük együtt az enyém is, inkább hajnalhasadásra hasonlított: lassú folyamat volt, és egyáltalán nem jött intellektuális erőfeszítés nélkül. Igaz, volt egyetlenegy pillanat, ami olyan nekem is, mint egy csoda. Tizennyolc éves koromban egy reggel arra ébredtem, hogy - nem tudom máshogy megfogalmazni - gyönyörű az élet. Ez a nehezen megmagyarázható, mégis egyszerű érzés hónapokig tartott. Nagyon boldog voltam. Akkor lettem jó katolikus diákból igazi hívő ember.
Hasonlót mond Solt Pál is:
- Szerintem se baj, ha nem mindenki kap csoda formájában üzenetet. A csoda jel lehet, de a kereszténység különben "normális" vallás, egyszerű, hétköznapi emberekre van méretezve. Én például műveltségi alapon kezdtem érdeklődni a kereszténység iránt. Azelőtt ateista voltam, egy barátom adott egyszer a kezembe egy Újszövetséget. Nem azért, hogy megtérítsen, csak hogy ismerkedjem meg vele mint irodalmi művel. Elkezdett érdekelni Jézus személye, és egy pap is nagy hatással volt rám. Az Egyetemi templomba jártam hallgatni őt, még mindig inkább az értelmiségi kíváncsiságával. Aztán egyszer, ahogy ott ülök a padban, kíváncsiságból megkérdeztem magamtól: "Miért teremtette Isten a világot?" És az a válasz fogalmazódott meg bennem hirtelen - vagy fellengzősen mondhatnám: azt a választ kaptam: "Csak szeretetből." Nekem ez megmagyarázott mindent. Másnap kértem a megkeresztelésemet. Harmincegy éves voltam ekkor.

"Nagyon irritáló lehet külső szemmel az olyan "profi megtérő", aki égnek emelt tekintettel, szívre szorított kézzel ilyeneket mond: "És akkor egyszerre csak belém hasított a felismerés, hogy halálos bűnben élek!"

Naptánc

Egy évvel az első međugorjei zarándokút után Márta édesanyja, Mária váratlanul szívrohamot kapott és meghalt. Az első napokban történt - abban a dermedt fájdalomban, mikor az ember még fel se fogja a hiányt -, hogy Márta és a három gyerek hazafelé sétáltak. Öt óra negyven perc volt, sötétedett. Márta fölnézett és meglátta a lemenő Napot, amely most mintha apró, gyors kis köröket írt volna le az égen, vidáman pörgött-forgott. Táncolt. Azt mondta, nagy nyugalom öntötte el akkor a szívét: megérezte, hogy édesanyjának mennyire örülnek az égben.

Szerző: Nényei Borbála.