Ez a cikk először az Éva magazin 2021-es téli számában jelent meg.

Tizenéves koromra ez az attitűdöm odáig fajult, hogy erős idegenkedéssel, időnként lenézéssel viseltettem az átlagosnak vélt emberek felé. Felszínesnek, komolytalannak, szabálykövetőnek és unalmasnak tartottam őket; magamat meg persze végtelenül elmélyültnek, elvontnak, autonómnak és különlegesnek. „Én nem állok be a sorba” – hajtogattam, majd kifinomultabb modorra váltva a „felülemelkedés” fogalmával írtam körül a vélt kívülállásomat. (Elsősorban azért magamban, így talán annyira nem mentem a környezetem idegeire.)

A húszas éveimig még némi önáltatással működött a dolog. Aztán azonban az élet változatos területeiről begyűjtött negatív tapasztalatok megmutatták, hogy egyáltalán nem vagyok „kivétel” – a pozitívak pedig azt, hogy az elsőre kevésbé érdekesnek tűnő emberektől sokszor többet lehet várni, mint a vélt „rokon lelkektől”. Felismertem, hogy a „kivételes” egyének kontra az „akárkikből” álló alantas tömeg felosztás teljesen félrevisz. Én is átlagos vagyok. Vagy senki sem átlagos.

Az „átlagos” számomra tehát valami pejoratív jelentéssel bírt. Napjainkban a kifejezés ugyanis általában arra a szintre utal, amit meg kell haladni – az én egykori értelmezésemben morálisan, más kontextusokban pedig pl. külső vonzerőben, fizikai vagy szellemi teljesítményben. Akárhogy is, sokan egyetértenek Angelával az Amerikai szépségből: „Nincs rosszabb, mint átlagosnak lenni!” De nem volt ez mindig így!

Az átlagember fogalmát „feltaláló” belga tudós, Adolphe Quetelet (ejtsd: ketölé) inkább úgy fogalmazott volna: „Nincs jobb, mint átlagosnak lenni!” Quetelet 1828-tól a belga obszervatórium igazgatójaként tevékenykedett. Nem sokkal később forradalom tört ki az országban, és a felkelők elfoglalták az intézményt. Quetelet akkor döbbent rá, hogy nem tudja elefántcsonttoronyba zárkózva függetleníteni magát a politikai folyamatoktól. Elhatározta, hogy az univerzum helyett ezentúl az emberek viselkedésében fogja a szabályszerűségeket kutatni: a későbbi szociológia egyik előfutáraként megalapozta a „társadalmi fizika” tudományát. A korabeli csillagászat eszközellátottsága mellett, ha tíz tudós megmérte ugyanannak a két bolygónak a sebességét, tíz különböző eredmény jött ki. Ezért ezek átlagával dolgoztak, mert erről gondolták úgy, hogy a valós adathoz legközelebb áll. Ezt a felfogást ültette át Quetelet az emberekre: az átlagszámítás megszállottjává vált.

Nagy szerencséjére éppen akkor kezdtek a nyugat-európai országok nagyszabású adatgyűjtésekbe: rögzítették a születések, megbetegedések, házasságkötések, öngyilkosságok stb. számát. Quetelet egy orvosi szaklapban talált egy tanulmányt 5738 skót katona mellkasi körméretéről – rögtön átlagot számolt, és (mert az ördög mindig az értelmezésben bújik meg) ezt feleltette meg az ideális katona méretének. Így tett aztán minden adattal, amihez csak hozzájutott: az ő nevéhez fűződik a később testtömegindexnek (body mass index, BMI) keresztelt mérőszám is (eredetileg: Quetelet-index), mint az ideális testsúly (azóta többek által kritizált) vonatkoztatási pontja.

A tudós arra jutott, hogy az egyes személy (ahogy az egyes mérés) kisebb-nagyobb mértékben mindig hibás, az Átlagember azonban (így, nagy kezdőbetűvel írva) az igazi, tökéletes emberi lény. Nem győzte ostorozni azon jobb sorsra érdemes embertársait, akik nem átallottak el térni az átlagtól: ezt minden esetben a „deformitás, betegség” jeleként értelmezte.

Francis Galton brit polihisztor (Charles Darwin unokatestvére) az 1850-es években továbbfejlesztette Quetelet tanait. Nem értett egyet azzal, hogy az átlagtól való eltérés minden esetben hiba, sőt! Szerinte az átlagot meghaladó emberek képesek a társadalmat előbbre vinni. Ő az embereket három csoportra osztotta: középszerűek, imbecillisek és eminensek. Kidolgozta a korreláció elméletét is, mely szerint a fizikai, mentális és morális tulajdonságok egybeesnek. Azaz, aki okos, az egyben szép és atlétikus is, aki viszont nem érti a matematikát, az – így járt! – egyéb téren is eláshatja magát, mert biztosan rút és nyeszlett, ráadásul még sekélyes jellem is. (Kár, hogy nem olvastam őt tizenévesen, gyorsan leszálltam volna a magas lóról.) Ezt a felfogást azóta kognitív torzításként azonosította a pszichológia, holdudvarhatás néven.

Az átlag mint vonatkoztatási alap a 19. században is több kritikát vont maga után, de a fősodratú tudomány ezeket az aggodalmakat mellőzte.

Az amerikai légierő az 1940-es években igen aggasztó problémával küszködött: rengeteg halálos baleset történt, melyek okaként nem tudtak sem műszaki hibát, sem emberi mulasztást azonosítani. Végül eljutottak addig, hogy a pilótafülke méretével lehet a gond, amit 1926-ban terveztek az akkori pilóták átlagos méretei alapján. Talán az eltelt húsz év óta nagyobbra nőttek a pilóták? Nekiveselkedtek egy példátlan méretű kutatásnak, és 4000 pilótáról rögzítettek mintegy 14 adatot (kar hossza, láb hossza, hüvelykujj hossza, szem és fül távolsága stb.)

A légierőhöz frissen felvett Daniels meg volt róla győződve, hogy a pilótafülke átalakítása az új átlagok alapján nem fogja megoldani a problémát. Szakdolgozatában ugyanis 250 harvardi hallgatótársa kézméretét vizsgálta: átlagokat számolt, és döbbenten vette észre, hogy az „átlagos kéznek” egyetlenegy sem felel meg a mintában! Az átlagot alapul venni a tervezésben, következtetett Daniels, téves irány. Ha olyasmit akarunk tervezni, ami mindenkire illik, nem fog illeni senkire.

Miután a légierő 4000 fős mintájában sem talált olyan személyt, aki az összes szempontból megfelel az átlagnak, sőt, a szempontokat háromra csökkentve is az alanyoknak csak 3,5 százaléka bizonyult átlagosnak, feletteseit is meggyőzte arról, hogy nézőpontot kell váltani, és a pilótafülke berendezését, az egyenruhát, a sisakot kell az egyéni pilótához igazítani. A mérnökök a kezdeti meghökkenés után végül előrukkoltak az állítható ülések, pedálok, sisakok stb. ötletével, mire, csodák csodája, a balesetek száma jelentősen csökkent.

Az össztársadalom azonban, sajnálkozik Todd Rose, a The End of Average (Az átlagos vége) című könyv szerzője, nem követte a légierő példáját, és nem váltott szemléletet. Szinte egy időben Daniels felfedezésével, a clevelandi múzeum versenyt hirdetett: keresték azt a nőt, akinek testméretei pontosan megegyeznek az amerikai nők akkori átlagméretei (mell-, derék, csípőbőség, lábhossz, comb vastagsága stb.) alapján kifaragott Norma nevű szoboréval. Az életnagyságú alkotásnak létezett férfi változata is, aki a Normann nevet kapta, de az ő hús-vér változatát nem keresték.

A győztes egy színházi jegypénztárosnő, Martha Skidmore lett, noha pontosan az ő méretei sem passzoltak. A Skidmore-ról szóló cikkek, az olvasók örömére, felfedték, hogy a fi atal nőnek teljesen átlagos élete és érdeklődési köre van, és a versenyig nem történt vele semmi rendkívüli. Miért volt ilyen nehéz rátalálni a hús-vér Normára? Nem sok embernek jutott eszébe, hogy talán az átlaggal mint vonatkoztatási ponttal van a gond: több orvos hevesen ostorozni kezdte az amerikai nőket, amiért nem elég fittek, és fokozott testmozgást indítványoztak.

Az átlaggal való megszállottság (averagianism) azóta a társadalom minden szegmensébe befészkelte magát: az oktatás és a munkaerőpiac világát is ehhez igazították, és a tudomány sem tudott tőle elszakadni. 2002-ben például Michael Miller rájött, hogy az idegtudományi szemléltetésben általános „átlagos agy” sem létezik: egyetlen kísérleti alanyának agytérképe sem felelt meg az átlagok alapján összesített ábrának, még csak nem is hasonlított rá. A kutató azt is elárulta Rose-nak, hogy az idegtudományi kísérletekből sokszor kihagyják a balkezeseket, sőt időnként még utólag is kiveszik a mintából az átlagtól túlságosan eltérő alanyok agytérképeit, nehogy valami megzavarja a tipikusról alkotott elképzelést. Rose szerint egyelőre csak néhány szakadár tudós vallja, hogy az egyén(i) nemhogy nem hibás, de még jobb kiindulási pontja is a kutatásnak, mint az átlag. A szemléletváltás különösen fontos lenne a pszichológiában (azon belül a fejlődéslélektanban) és a pedagógiában is. Ezt bátran elhihetjük Rose-nak, aki, miután tanárai leírták mint gyenge képességű és bajkeverő diákot, kimaradt az iskolából, de kanyargós pályája végül mégiscsak a Harvardra vezetett.

Az ún. fejlődési szakaszok hosszú évtizedek óta borzolják a felnőttek kedélyeit: mennyi idősen „kell” a gyereknek hasra fordulni, mászni, állni, járni, beszélni stb.? Időnként persze az ettől való eltérés valóban problémára világít rá, de sokszor elhamarkodott az aggodalom. Nézzünk erre két példát: A hatvanas években a szakértők azzal ijesztgették a szülőket, hogy ha a lépőreflex (amikor a hónaljánál felemelt csecsemő úgy kezdi mozgatni a lábait, mintha járna) nem tűnik el két hónapos kor után, akkor a baba nagy eséllyel valamilyen neurológiai rendellenességgel küzd. Esther Thelen pszichológus meg akarta fejteni, hogy valójában miért tűnik el a reflex egyes gyerekeknél hamarabb, másoknál meg később. Átlagok számolgatása helyett két éven át napi szinten vizsgálta negyven gyerek mozgásfejlődését, és olyan okot tárt fel, amire a statisztikákban elveszett kollégák aligha gondoltak. A súlyban gyorsabban gyarapodó csecsemőknél hamarabb elmúlik a lépegetőreflex, mert túl nehéz lesz a lábuk ahhoz, hogy emelgessék. Ennyi! Csodával határos módon a gyerekeket vízbe helyezve a nagyobb testtömegűeknél is vissza tért a reflex, súlyt illesztve a lábukra pedig a soványabbaknál is eltűnt.

Karen Adolph, Esther Thelen tanítványa kétségbe vonta a motoros fejlődésről alkotott korábbi elméleteket arról, hogy milyen szakaszoknak kell elvezetniük a járásig. Gyerekek vizsgálatával mintegy huszonöt különféle fejlődési utat azonosított – volt, aki az elengedhetetlennek tartott hason kúszást egy az egyben kihagyta. A biológiai esszencializmus kognitív csapdája ugyanis oda vezet, hogy természetes adottságnak tekintünk olyat, ami társadalmi, kulturális kontextus függvénye. David Tracer antropológus megfigyelte, hogy a pápua-új-guineai őslakosok egyáltalán nem engedik a gyerekeiket hason kúszni – ez mint fejlődési szakasz csak a nyugati csecsemők sajátossága, ahol a lakásainkban úgy-ahogy biztosra vehetjük, hogy a padló tiszta.

A legtöbb iskolában alkalmazott egyentanrend és az előírt egyentempó nem fordít elég figyelmet a személyes különbségekre, és így sokak kibontakozását megakadályozza. Ez megmagyarázza, hogy kerül annyi Harvardról kibukott diák a Szilícium-völgybe. Persze ez csak azután következhetett be, hogy a techcégek rájöttek: az osztályzatok és az egyetemi teljesítmény átlaga nem biztos, hogy egyenesen arányos azzal, hogy kiből lesz jó munkaerő. Miért olyan fontos például a haladási tempó? Lehet, hogy sok, butának tűnő diáknak csak egy kicsivel több időre van szüksége a tanultak megemésztéséhez. Elvégre a jogosítványok közt sem teszünk különbséget abból a szempontból, hogy ki mennyi idő alatt szerezte meg: akinek van jogosítványa, vezethet autót. A fejlődés nemcsak testi, hanem szellemi értelemben is különböző utakat járhat be, de az oktatási rendszer ehhez nem alkalmazkodik.

Ahogyan Daniels átlagos magasságú pilótájának egyáltalán nem biztos, hogy a karhossza is átlagosnak bizonyult, rátermettség terén sem érdemes átlagokból kiindulni. Két azonos IQ-jú ember egészen eltérő képességekkel rendelkezhet: pl. egyiküknek a vizuális memóriája, másiknak a szókincse jobb – kérdés, hogy a meghirdetett álláshoz melyikre van inkább szükség?

Amikor a cégek az osztályzatok átlaga alapján való rangsorolás helyett áttértek a teljesítményalapú kiválasztásra, több olyan jelentkezőre figyeltek fel, akiknek a CV-jét korábban félredobták volna – és az illető kollégák be is váltak. Todd Rose ezt azzal magyarázza, hogy a tehetség, együtt az intelligenciával, a kreativitással, a testi egészséggel vagy a személyiséggel, nem egydimenziós, hanem „egyenetlen” (jagged), azaz több szempont mentén cikcakkvonalat alkot – így nincs értelme egyetlen számra, osztályzatra redukálni.

Felejtsük el az esszencializmust és az „egyetlen igaz út” elképzelését, mint az átlaggal való megszállottságból következő mentális akadályokat. Több lehetséges út is elvezethet a célhoz – vagy egy még annál is jobb helyre!

Galériánkban sztárokat láthatsz átlagos emberként!