Tőlünk nyugatabbra

A film német és nem magyar, a kérdésfelvetések nem minden ízében feleltethetők meg a honi problémáknak. A magyar iskolákban a menekültek beilleszkedése kevésbé jelenlévő nehézség, és egyébként is – sorok írója jól ismeri a budapesti oktatási intézmények általános állapotát – a tanári és a tantermek a filmben néhány fokkal jobban felszereltek, a dolgozók fiatalabbak és csinosabbak, mint minálunk. De szintén sok a hasonlóság, főleg ami a munkaanyaghoz, azaz a gyerekekhez való viszonyulást illeti, és ez persze nem sok jót jelent. Hiába a sok jól csengő, szebbnél szebb gondolat, hiába az esetleges megoldásra törekvő igyekezet, az eredmény mégis csak káoszt és bizonytalanságot szül – tőlünk nyugatabbra is.

A tanári szoba főhőse egy fiatal tanárnő, a lengyel származású Carla Nowak (Leonie Benesch), aki multikulturális környezetben dolgozik, és sokunk tanárálma: kedves, elhivatott, nála tényleg a gyerek az első. Nem kivételezik, következetes, és mindig apró játékokat talál ki, hogy a diákok ne csak kényszerű kötelességként tekintsenek az órákra. Új munkaerőként és rendíthetetlen személyisége miatt is outsider figura, akivel a hagyományos rendben szocializálódott kollégák nem igazán tudnak mit kezdeni.

Amikor az iskolában sorozatos lopások történnek, a vezetőség finoman szólva érdekes módszereket kezd alkalmazni azok felderítésére: egy igen ütős jelenetben óra közben nyitnak a gyerekekre, akikkel aztán nyilvánosan kipakoltatják a pénztárcájukat („nem kötelező, önkéntes, de hát mi titkolnivalód van, ha ártatlan vagy?” – negédeskedik az igazgató kiskorúakkal).

Egyiküket, Alit ráadásul – mint utóbb kiderül, ártatlanul – meg is vádolják. Carla ezekben a viszolyogtató akciókban nem akar részt venni, ezért hoz egy rossz döntést: egy laptop segítségével maga jár utána, ki a tolvaj az iskola falain belül. Az illető akkor bukik le, amikor épp a tanárnő pénzét veszi ki a kabátjából, s miután Carla hasztalanul szembesíti a tettével, egyenesen az igazgatóhoz viszi a laptopot – második rossz döntés. S a lavinát innentől nem lehet megállítani.

Az eszmék harca

Az A tanári szoba nem feltétlenül csak a pedagógusnyomorról szól, az iskola ebben a filmben afféle modell, a rendszer szimbóluma, ahol eszmék szállnak harcba. Az öntörvényű Carla nemcsak a kollégáival, majd egy roppant nyomasztó értekezleten a szülőkkel kerül szembe, hanem a kegyetlen, propagandaújságírókat megszégyenítő diákokkal is, akik egyszerűen meghamisítják az iskolaújságnak adott interjúját, vagy agresszívan reagálnak a rossz jegyre. Megkezdődik a barikádépítés az osztályteremben is: ki ezen, ki a másik oldalon foglal helyet, és ha nem ért vele egyet, hát könyörtelenül megszégyeníti a társát. Az események egyre haladnak az elkerülhetetlen erőszak felé, és aki igazán a tanulók érdekeit keresi – időnként jól, máskor szerencsétlenül megválasztott módszerekkel –, aki nem akarja, hogy a gyerek pusztán eszköz legyen egy méltatlan harcban, az egyedül marad.

A film nem oldja fel a feszültséget egy fináléba illesztett megoldással, nem tudjuk meg tehát, valójában mi történt (helyette egy gyomorszorító utolsó snittet kapunk – rendőrökkel az iskolában).

Carla sem minden ízében szimpatikus szereplő, a döntései időnként megkérdőjelezhetőek, és szemet huny olyan történés fölött is, ami minimum vitatható. Ugyanakkor elkötelezett és empatikus pedagógus, nem ontja a semmitmondó közhelyeket, mindig kérdez és mindig meghallgat: annak a negyedétől már sírva kirohanna bárki a tanteremből, amit ő higgadtan végigcsinál. Magánéletéről, hátteréről – azonkívül, hogy lengyel, ezt azonban a tanáriban valamiért mégsem szívesen vállalja fel (valószínűleg ugyanúgy igazodni próbál, mint Közel-Keletről érkező tanítványai) – semmit nem tudunk meg. A többi szereplő, a tanárok, a lopással meggyanúsított kolléga, a fia, Oscar (a kisfiú játéka, egyszerre vádló és kétségbeesett tekintete húsbavájó), a Carla osztályába járó gyerekek, a cinikus iskolaújság-szerkesztők is mind az intézmény négy fala közé ragadva élnek, a rendező egyetlen jelenet kivételével külső helyszínt nem használ. A klausztrofób, a hétköznapi helyzeteket univerzális tragédiává emelő légkör így még fojtogatóbb: csupa-csupa tehetetlen embert látunk összezárva, akik képtelenek megbirkózni a gyorsan változó világgal. A tanárok szemrebbenés nélkül szégyenítik meg a diákokat, de a saját személyiségi jogaik érdekében dühösen hadonásznak, az igazgató képtelen következetesen cselekedni, a gyerekek pedig hasztalan próbálnak eligazodni egy olyan zavaros közegben, ami tehetetlen a változásokkal szemben és az orientáció teljes hiányával küzd.

Tanárhiány van, hangzik el az A tanári szobában is, s mind közül ez a mondat kapcsolja a filmet legszorosabban a magyar valósághoz. Inkább Oscar, a rendbontó diák menjen, mint Carla, mert ki fog akkor tanítani? A tantestület még csak nem is szégyelli magát, amikor egyhangúlag akadályozza a tanárnő felmondását – ezért. Az iskolarendszer (világrendszer?) tragédiája nemcsak itt és most, hanem mindenütt, és ki tudja meddig folytatódik.

És Magyarországon miért mennek el a tanárok? Galériánk történeteiből megtudhatod!