Elmerengek közös emlékeink mélységeiben és visszarepítem magam a karjaid közé.

Érzem bőröd illatát, finomságát és ujjaidat az enyémekre kulcsolva. Ez a békém, ez a nyugalmam alapja: a Te létezésed. Érzem, ahogy fekszel mellettem az ágyon, ahogy fejem reád hajtva válok eggyé testeddel, figyelem a mellkasod, miként emelkedik és süllyed és hallom szívdobogásod ritmusát, a jelen tökéletességét…

És máris ebben a pillanatban ragadok. A közös pillanatunkban.

Te, a táncoslábú… amikor lábam lábadon billent, így bolondoztunk együtt, mint két boldog gyermek. Most is érzem, ahogy egyszerre mozdulunk és egyszerre zúg bennünk a vér. Ahogy karjaid mindeközben derekamon pihennek és odakint a levelek között kacéran búg a szél.

Belemosolyodom a mellkasodba rejtett csókomba és szapora szívemben egy villanásnyi percre megáll a dobbanás. Itthon vagyok. Itthon benned, melletted, a karjaidban elrejtőzve a világ zord történései ellen, itthon vagyok minden könnyed lélegzetedben.

Egy melódia hangjegyei akaszkodnak a libabőrjeim borzongásaira.

A cikk még nem ért véget, a folytatásért kattints ide!