Ha liba, akkor Márton-nap: újra divatba jött az évszázados szokás, hogy ilyenkor lakomát kell rendezni. Régen úgy tartották, minél többet eszik-iszik ilyenkor valaki, annál több erőt és egészséget szív magába. Szent Mártonnak csak annyi köze van a novemberi gasztronómiai tobzódáshoz, hogy a legenda szerint alázatból az ólba bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de aludak gágogásukkal elárulták.

A MÁRTONNAPILÁMPÁSKÉSZÍTÉSÉTINNENLESHETEDEL

További infó és recept a következő oldalon.

--pagebreak--

A lúd finnugor eredetű szó, a magyarok tehát régóta ismerik ezt az állatot. Kezdetben vadásztak rá, majd fokozatosan háziasították. Ott, ahol sok vizes, mocsaras terület volt, nyaranta kiengedték a ludakat az ártérbe, a „libás szigetekre”. Az egy anyalúdhoz tartozó libák a közös szigetet nem hagyták el, sősszel együtt hajtotta haza őket a gazda.

A cseles Ludas Matyi is elválaszthatatlan a ludaktól. Meséjét, melyben háromszor bosszulja meg sérelmét, már egy közel 3ezer éves asszír agyagtáblán is megtalálták, s a vándormese egész Európában ismert volt. A liba persze itt inkább csak mellékszereplő – de a történetnek annyi valóságalapja azért lehet, hogy a jobbágyok kötelesek voltak adóként egy-egy hízott ludat is beszolgáltatni a földesúrnak.

De most akkor liba vagy lúd? Az előbbi szót az anyalúdra vagy tojóra használták, a hímek neve a gúnár volt. A vad rokon lehet vadliba vagy vadlúd, ha fázunk, libabőrünk vagy lúdbőrünk van; de az egyes sort mindenütt libasornak mondjuk, a túl alacsony lábboltozat neve viszont lúdláb (no és a torta is), szóval a nyelvben mind a két elnevezés él.

A liba mindig is inkább a jómódúak vagy az ünnepi alkalmak étele volt: a húsából leggyakrabban ízletes pecsenye készül, aprólékából leves, bőréből és zsírjából tepertő, májából pedig a szakácsművészet megannyi csúcsterméke. De a liba remek kolbászalapanyag is – ha nem keverünk hozzá sertéshúst, akkor még kóser is lehet.

A magyar parasztudvarokban a libának minden részét hasznosították. A húsán, máján, tojásán kívül értékes a tolla is: a tollfosztás külön mesterség volt, az állatokat évente többször is megkopasztották. A csontjából jósoltak az időjárásra, a kemény szárnytollakból seprű, kenőtoll készült, sőt, még úszónak is jó volt a horgászbotra.

Libapecsenyét sütni művészet: a húsnak egyszerre kell ropogósnak és puhának lennie. Legjobb, ha sütéskor az első fél órában 200 fokon pirul, utána pedig órákig csendesen puhul 100 fok körül. A belsejébe pakolhatunk mindenféle őszi finomságot: almát, rumos aszalt szilvát vagy birset. De tehetjük egyszerűen egy friss cipóba is a pecsenyét, mint a régi vásári lacikonyhások.

Szöveg: Viczián Zsófia, fotó: Europress, Pinterest