Mióta használnak sütőport, avagy 3 kulináris érdekesség
Mióta használunk sütőport?
A modern sütőporok alapja a nátrium-hidrogénkarbonát, közönséges nevén szódabikarbóna, amely savas környezetben nedvesség hatására lebomlik, és közben szén-dioxidot bocsát ki, szellősebbé téve a süteményt. A szódabikarbóna e hatása régóta közismert, a vegyészeknek azonban sokáig gondot okozott, hogy olyan kiegészítőket találjanak, amelyek lassítják a szén-dioxid-termelődés folyamatát, és nem rontják el a süti ízét. A problémát végül Alfred Bird angol gyógyszerész oldotta meg 1843-ban.
Ám az igazi áttörést nem ő, hanem egy bielefeldi patikus, bizonyos August Oetker érte el a maga receptjével, amelyet 1903-ban szabadalmaztatott. Oetker nagy ötlete a csomagolás volt: az új csodaport olyan staniclikban árulta, amelyek egy font liszthez szükséges adagot tartalmaztak. A háziasszonyok odavoltak a praktikus megoldásért, milliószám vásárolták a kis zacskókat, és a sütőpor pár éven belül minden háztartást meghódított.
Mi való a konty alá?
Eleink a kifejezetten hölgyeknek szánt szeszes italokat hívták „konty alá valónak”. Klasszikusan ebbe a körbe tartoztak a csemegeborok, melyek úgy készültek, hogy a mustot főzéssel besűrítették, és a megnövekedett cukortartalmú szirupot erjesztették édes borrá. Ha még ürömmel és más fűszerekkel is megízesítették a nedűt, az ürmös nevű zamatos italt kapták, ami szintén nagy kedvencnek számított a nők körében, miként a különféle likőrök, vermutok és gyümölcságyon érlelt mézes pálinkák – ezekből is sok lecsúszott a szomjas asszonyi ajkakon. És miért hívták őket „konty alá valónak”? Természetesen azért, mert a konty alatt van a száj! A konty pedig a fogyasztók életkorára utalt: régen ugyanis a házasságkötés után a nőknek nem illett többé kibontott hajjal járni, szigorú kontyba kellett kötniük hajkoronájukat, és ekkor szereztek jogot a mértékletes italozásra is.
Kik írják a sztárséfek szakácskönyveit?
Csak a naiv lelkek hihetik, hogy napjaink elfoglalt sztárszakácsai Michelin-csillagos éttermük vezetése, saját márkájuk menedzselése és tévésorozatuk forgatása mellett még a könyvírásra is ráérnek. És nem csak szabadidőnek vannak híján, hanem általában a szükséges íráskészségnek is, ezért többnyire alkotótársat, angolul ghostwritert, vagyis „szellemírót”, magyarul „négert” alkalmaznak. A névtelen közreműködők maguk is képzett szakácsok vagy gasztrobloggerek, nem pusztán annyi ugyanis a dolguk, hogy lejegyezzék a szaktanácsokat és a színes anekdotákat, hanem tolmácsszerepet is betöltenek: hétköznapi nyelvre fordítja a séfek főzési utasításait, hogy a konyhai praktikákban kevésbé jártas olvasók is megértsék őket. Nekik köszönhető a könyvek színes stílusa – de azért a lényeg, a sok étvágygerjesztő recept mindig a sztárséfek alkotása!