A nagymamámat határozott, céltudatos és takarékos embernek ismertem. Nála mindennek megvolt a helye, soha semmi nem számított fölöslegesnek, semmi sem ment pocsékba. Megvolt benne a tisztelet a saját és a mások személye és munkája iránt. Ő még tudta, hogy a természet gazdaságos üzemmódban jár, nem pazarol, nem tékozol, nem dőzsöl. Az ember az egyetlen élőlény, aki hajlamos a célszerűtlen felhalmozásra, és aki gond nélkül képes megszabadulni a maradéktól, ha éppen nincs már rá szükség, ha megromlott vagy megrothadt.

Ültetés nagyi módra
A nagymamám kétfajta módját ismerte az új növény ültetésének. Az egyik pofonegyszerű eljárása csak a paradicsombokrok közt volt érvényes. Ha úgy látta, hogy a leszedett vagy még száron lévő termés túlérett – úgy is mondhatnánk, meghaladta ehető formáját –, fogta az adott darabot, elvonult vele a kertnek abba a szegletébe, ahová a következő évi menetet tervezte, szétnyomta a tenyerében a löttyedt piros gömböt, és a földre ejtette – hiszen nem mehet pocsékba. Mindez többnyire a kerítés tövében történt, hogy jövőre ott fusson fel a paradicsom. És fel is futott. Bármennyire hihetetlen, de a művelet évről évre meghozta a kívánt eredményt. A nagymama ugyanis nemcsak figyelte, hanem értette is a természet nyelvét. Ez az ősi művelet játéknak is elsőrangú. Nincs az a gyerek, aki ne fogadná boldogan, ha puha paradicsomot maszatolhat a tenyerében és a kulimásszal célba veheti a kerítést. Arról nem beszélve, hogy a következő évi terméssel fűnek-fának felvághat: „Ez az én művem!”
A nagyi másik palántanevelési módszere a gyűjtögetéssel kezdődött. A vetőmagnak szánt paradicsomból, paprikából, tökből kioperálta a magokat, s aztán egy szalvétára vagy konyharuhára fektetve szépen megszárogatta őket. Majd újságpapírból kis tasakokat gyártott, fajtánként szétszortírozta bennük a magokat, hogy februárban majd elültethesse őket az addigra összegyűjtött tejfölös poharakba. Még ősszel félrerakott egy védett, száraz helyre némi termőföldet, 4:1 arányban trágyával bekeverve. Kora tavasszal, az ültetés előtt kiporciózta a földet a poharakba, és bevitte a fűtött előszobába, ahol zavartalanul szeretgette, locsolgatta, ápolgatta a kis növénykezdeményeket, és a magoncok hálásan nevelkedtek. A nagymama ugyanis szem előtt tartotta az aranyszabályt: hideg földbe nem ültetünk! Az ilyen jó kis babrálás nemcsak arra jó, hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék a természetet, hanem arra is tanít, hogy figyeljenek maguk körül a világra, szokjanak hozzá a gondoskodáshoz – és nem mellesleg ügyesedik tőle a kezük is.

8 fontos tudnivaló
- Februártól vagy márciustól azokat a növényeket kell előnevelni a lakásban, amelyeknek hosszú a tenyészidejük és magas csírázási hőmérsékletet (18–22 fokot) igényelnek. Ha ugyanis nyárig várnánk az elvetésükkel, csak késő ősszel kezdenének virágozni, és a termésükre már nem is számíthatnánk a tél beköszönte előtt.
- A magokat nem érdemes túl sok idényen keresztül tárolni, mert évről évre veszítenek csírázóképességükből.
- A paradicsom- és paprikamagokat a talajfelszín közelében kell elültetni és éppen csak egy leheletnyi földdel megszórni, mert csírázáskor rengeteg fényre van szükségük. A tök kerülhet kicsivel lejjebbre.
- Tejfölös pohár helyett vásárolhatunk kertészeti boltban szaporító ládát. Kicsit elegánsabb verzió, de nem tud többet a tejfölös pohárnál.
- Vízpermetezővel locsoljunk. A föld soha ne száradjon ki, de ne legyen túl nedves, inkább nyirkos.
- Az ideális ültetőhely a fényben gazdag, de a közvetlen napsütéstől védett előszoba, télikert, egy keleti vagy nyugati fekvésű konyhaablak.
- Az előnevelt palántákat júniustól már kiültethetjük szabadföldbe.
- Fűtött fóliasátorban vagy üvegházban is előnevelhetünk, de ez annyira költséges, hogy legfeljebb egy biotermelőnek éri meg a befektetés. A nagyméretű üvegház és fóliasátor egyébként ma már engedélyköteles.