Borítókép: A férjemmel külön alszunk, és a szex is ritka, de szeretjük egymást Forrás: pixabay.com/serrani1004

A férjemmel külön alszunk, és a szex is ritka, de szeretjük egymást

"Köszönjük, velünk minden rendben van. Bár ez a semmitmondó szócska, „rendben”, nem pontosan fejezi ki azt a privát édent, amiben élünk." Verus története.

Tudatos, gyermekközpontú életet rendeztünk be, Imre és én. Van két kisfiunk, akik az időnk oroszlánrészét lefoglalják, különösen azért, mert a kisebbik mindössze két és fél éves. Rengeteg energiával, szeretettel mérsékeltük köztük a testvérféltékenységet. Sokat dolgozunk, hogy kifizessük a jelzáloghitelt, hogy ne éhezzen senki, és hogy mindig legyen tető a fejük fölött: a férjem naponta bejár a céghez, én pedig otthoni munkával keresek pénzt. Hétvégén is a gyerekekre összpontosítunk, száz százalékos szülők akarunk lenni, amíg erre nekik szükségük van.

Van ennek ára? Igen, van.

Nekünk sajnos nem élnek a szüleink, így segítséget nem kapunk. Mivel gondosan felosztottuk az időnket egymás között, kialakult egy állandó napi rutin, s ezért kevés helyet kap az életünkben a spontaneitás. Én szeretek későn kelni, ezért a férjem ébred hajnalban, és ellátja a kölyköket. Kilencre jár dolgozni, a munkahelye szerencsére egy köpésre van a lakásunktól, ezért akár fél kilencig is alhatok. Akkor felébreszt. A nagyobbat oviba viszi, ami szintén nagyon közel van a munkahelyéhez, a kicsit pedig a kezembe nyomja. Ettől kezdve én vagyok szolgálatban egészen este hatig, játszom, etetek, dalolok, mondókázok, játszótéren hempergek, fagyit veszek, főzőcskézek, oviba sietek átvenni a nagyobbik fiamat. Tévé vagy laptop elé nem ültetem őket soha: nem akarjuk a gyereknevelést könnyen megúszni. Pontban hatkor Imre hazatér, és ismét cserélünk. Én behajtom a szobaajtót és nekiülök megcsinálni a munkámat, ő vacsorát főz, lefoglalja a csemetéket, olvas, mesél, fürdet, altat. Utóbbi rítusokhoz sokszor én is csatlakozom. Éjfél is elmúlik, mire ágyba kerülünk. Külön-külön. Más szobában alszunk ugyanis, hogy ne zargassuk egymást. Imre kiköltözött a kisszobába, ami közelebb van a gyerekekhez (éjszaka is ő kel fel gyakrabban, ha valamelyik fél a sötétben, vagy csak kér egy kis vizet), én az egykor közös hálószobában maradtam, ahol általában késő éjszakáig verem a számítógépet.

Sokaknak ez furcsán hangzik.

Nem félsz, hogy elhidegültök egymástól?
érkeznek a kérdések menetrendszerűen.

Cseppet sem, válaszolom. Nekem van a világon a legmelegszívűbb, legodaadóbb férjem. Na és mi a helyzet a szexszel?

Hát igen, válaszolom, az nem egyszerű. Az időbeosztásunk ritkán engedi a spontaneitást, ezért havi egy-két alkalomnál több hancúr nemigen szokott lenni. Néha annyi sem, és az is kicsit gyors, kapkodós. De az az igazság, általában olyan hullafáradt vagyok, hogy többre, mélyebbre erőm sem lenne. Imre sem igényli, legalábbis elfogadja. Korábban néha elkapott a szorongás, és arról faggattam, félrelép-e majd, ha ez még évekig így marad. Úgy nézett rám, mintha az anyját öltem volna meg. Hogy képzeled? Soha nem tennék ilyet. És én elhiszem neki. Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, tényleg nem csalna meg soha. Neki a család mindennél fontosabb. Úgyhogy már nem kérdezek hasonlókat.

Szóval. Külön szoba, ritka szex. Azt hinné az ember, ezek a megfagyóban lévő házasság ismérvei. Nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy téved. És hogy ez csak egy szükséges átmeneti állapot, egy állomás az évek hosszú sorában. A gyerekek nem lesznek mindig folyamatos gyámkodást igénylő, magatehetetlen kis lények. A nagyobbik néha már most is szívesen eljátszik magában. Néhány év, és a kisebb is csatlakozik hozzá. Egyedül lehet őket hagyni, nem hangzik majd fel másodpercenként, hogy Anyuci, Apuci. Nem akarják folyton ránk nyitni a szobaajtót, sőt, az ellen tiltakoznak majd, ha mi akarunk behatolni az ő felségterületükre. Akkor majd lesz egymásra elég időnk. Visszacuccolunk a közös hálóba, és két napig ki se szállunk a franciaágyból. Ahogy a régi szép időkben.