Kormos Anett: Egy nő nem lehet részeg? Dehogynem
Volt az életemnek egy rettentő sötét időszaka. Rettentő, rettentő, rettentő sötét. Amikor azt gondoltam, hogy egy nő nem lehet részeg. Meg hogy nem beszélhet csúnyán, nem verekedhet, és ha jól visszagondolok, talán még a szeplőtelen fogantatás is szerepelt az általam idealizált nő repertoárjában. Nyugalom, nyugalom! Rég volt, talán igaz sem volt.
De azért hadd mentegetőzzem egy kicsit a sötét múltam miatt! Nyolc évet töltöttem lánykollégiumban. Mondhatom, ennyi idő alatt bőven volt, vagyis lett volna alkalmam kipróbálni mindent, amit nem volt szabad kipróbálni: a piát, a drogokat, a csoportszexet, mindent. Mivel azonban a legtöbb kortársam előbb próbálta ki ezeket, mint ahogy én kísértésbe estem volna, elrettentő példájuk egyszerűen elvette a kedvem a próbálkozástól. Pedig amúgy tényleg szívesen éltem volna az átlagos fiatalok felelőtlen és felhőtlen életét. Picit neheztelek is a kollégiumi szobatársaimra, akik egy lépcsőnlegurulással vagy egy flitteres ruhában hányásban fetrengéssel megmutatták, miért nem jó tökrészegre inni magad. Főleg, mivel sokkal jobban érdekelt volna, hogy miért jó. Értsétek meg, miattuk van az egész. Miattuk van, hogy én egészen sokáig nem ittam alkoholt egyáltalán. Tényleg sokáig, tényleg egyáltalán. Csak aztán megismertem a férjemet…
Tartom a lépést
Na, ez most úgy hangzik, hogy mióta férjnél vagyok, iszom mint az állat. Pedig nem is. Nem is azóta. Minden még a házasságunk előtt kezdődött. Amikor elkezdtem magam biztonságban érezni mellette…
Életemben először egy házibulin rúgtam be. Ahová már párként voltunk hivatalosak. Tél volt. Ez engem nem tartott vissza attól, hogy fehér nadrág, fehér fűző kombóban vessem bele magam az éjszakába. Hahaha. Még most is elnevetem magam, ha erre gondolok. Már nem a fehér szerelésemre (noha az is elég vicces volt), hanem az éjszakába belevetésre. Ez ugyanis az én esetemben mindaddig kábé azt jelentette, hogy éjfélkor már pizsiben ültem a tévé előtt és néztem a Jóbarátok ismétlését. De nem akarlak benneteket előre lelombozni azzal, hogy előrevetítem a saját bulifrigiditásomat. Mivel a férjem (aki akkor még nem volt a férjem) nagy partiarc volt, én is próbáltam tartani a lépést. Ami egyébként elég szarul ment, mivel nem táncoltam, nem ittam, csak afféle csökött hókirálynőként majszolgattam a ropit egy kanapén gubbasztva. Nem is tudom, becsszó nem emlékszem, mi történt azon a bizonyos házibulin… de egyszer csak egy pohár bort kortyolgattam. Gondolom, félrenyeltem a ropit és a házigazda nem akart nekem kakaót csinálni – csak valami ilyesmit tudok elképzelni. Lényeg a lényeg, boroztam, és meglepetten tapasztaltam, hogy semmilyen hatással nincs rám az alkohol. Állati büszke voltam magamra. Bár mindig is sejtettem, hogy egy szuperhős vagyok, most itt volt a bizonyíték: akármennyit ihattam, meg se kottyant. Jó… egy picit megfeledkeztem arról, hogy kezdődik a Jóbarátok, és viszonylag simán belementem abba, hogy elmenjünk bulizni a közeli gólyabálba. De ezen kívül semmi.
Legfeljebb annyi, hogy út közben még erősebb szuperhős lettem, és észrevettem, hogy bár térdig ér a hó, én egyáltalán nem fázom. Biztos voltam benne, hogy tök meztelenül se fáznék. És bár szerettem volna ezt a társaságnak is bebizonyítani, a férjem (aki ekkor még nem volt a férjem, és ennek egyre jobban örült) megakadályozott a kiteljesedésben és a kivetkőzésben.
Mit illik a nőnek?
Minden csodás volt. Én erős voltam, bátor és sérthetetlen, mindenki más meg állati vicces. És nem is lett volna semmi baj, tényleg, ha nem mentünk volna be abba a túlfűtött bálterembe. Többek szerint azért lettem rosszul, mert sokat ittam. De én tudom, hogy tévednek. Én már akkor is tudtam a mértéket. Csak az a rohadt meleg. Szerintem hőgutát kaptam. Biztos, biztos, hogy hőgutát. Persze csak így utólag törekszem kétségbeesetten a diagnózis felállítására, mert ott, akkor erre nem volt se időm, se lehetőségem. Mentegetőzéssel voltam ugyanis elfoglalva. Először a férjemtől (aki ekkor még nem volt a férjem, és már nem is akart az lenni) kértem elnézést, amiért lehánytam a bordó pulcsiját. Másodszor is… ugyanezért. A következő emlékem, hogy térdelek a vécé fölé hajolva (ami így önmagában sem hókirálynőhöz méltó testhelyzet), és hogy a számból és az orromból ugyanazzal a lendülettel tör elő a bor (ami pedig egészen biztos, nem képezi a hókirálynői etikett részét). Az ajtó nyitva van mögöttem, látom, hogy piszoárok sorakoznak a hátam mögött, persze nem túl katonás rendben, inkább össze-vissza táncolva.
A férfivécében vagyok – mindig sejtettem, hogy a férfimosdó érdekesebb mint a női, de hogy ilyen izgalmas dolgok történnek, mint a táncoló piszoárok, azt nem gondoltam volna. A férjem (aki ekkor már azt is bánja, hogy ismer) mögöttem áll, és próbál eltakarni az érdeklődő férfiszemek elől. De én nem hagyom magam, érzem, hogy mindenki tudja, hogy szégyenben maradtam, kötelességemnek érzem hát, hogy megmagyarázzam a helyzetet. Azt kiabálom: „ilyet egy nőnek nem illik”, majd két nőiesnek nem mondható öklendezés között azt is kifejtem, hogy „elvesztettem a becsületem”. Azt hiszem, ezt többször elismételtem, mielőtt felfedeztem, hogy nem tudok felállni. Ami egyszerre volt kínos és ijesztő, de én mégis viccesnek találtam.
Az utolsó emlékem erről az éjszakáról, hogy a kádban ülök, folyik rám a meleg víz. Jólesik. A férjem (akinek nagyon furcsa állapotban van a pulcsija) a mosdónál áll, és körömkefével tisztogatja a fehér fűzőmet. Fogalmam sincs mennyi az idő, hogy kerültem haza, hogy kerültem a kádba, de hálás vagyok, hogy végül is mindent ismerek magam körül: ismerem a helyszínt, ismerem a szereplőket… jó, a történet bizonyos momentumai kiestek… de valójában ezért is hálás vagyok.
Reggel úgy ébredtem, hogy nem voltam másnapos. Viszont ha hozzáértem a homlokomhoz, nagyon fájt. Máig nem tudom, mitől. Bár több ötletem is van, örülök, hogy nem ismerem a tényeket.
Életem első lerészegedése meglehetősen tanulságos volt. Rájöttem például, hogy nem bírom az alkoholt. Meg hogy nem is nagyon szeretem. Na meg arra, hogy ha egy férfi igazán szeret, akkor mindegy, hogy hányszor hányod le. Nem mondom, hogy ez a legromantikusabb tanulság, amit majd meghitt körülmények között mesélek a lányaimnak, amikor az igaz szerelemről kérdeznek, de hát ez is a jóban-rosszban egyik változata, nemde?