Anya: szinonima a féltés és az aggódás szavunkra
“Vigyázzatok magatokra gyerekek!” - ez a mondat, mintha felvételről szólna, amikor eljövünk anyukámtól, a férjem édesanyjától, vagy a nagymamámtól. A nagyinak ráadásul még az is a mottója, hogy “aggódom, mert a nagymamáknak az a dolga!”. Nos, ilyen minták mellett úgy hiszem nehéz is lenne anyaként máshogyan viselkedni, gondolkodni.
Belénk van kódolva az aggódás és féltés “funkció”, nincs mit tenni.
Anyát nem kell megkérnünk, hogy gondoljon ránk, vagy érdeklődjön felőlünk. Nem kell cserébe semmit tennünk azért, hogy törődjön a hogylétünkkel, vagy hogy velünk izguljon a mindennapi dolgainkon. Mindössze viszont kell szeretnünk, de ez nem is lehet kérdés tárgya.
Az anyukánk mindig ott lesz velünk. Gondolatban, vagy fizikailag, vagy ha megérinteni már nem is tudjuk, álmunkban találkozhatunk vele, magányunkban szólhatunk hozzá. De egy biztos: újra és újra felfedezhetjük önmagunkban, sokszor épp a legváratlanabb pillanatokban, amikor szükségünk van rá. Ilyen pillanatok az aggódás és féltés érzése.
Ne akard ezeket elnyomni magadban, bátran engedd el a füled mellett a viccelődéseket, amiket a gyereked szór rád: “jaj anya, ne aggódj már annyira!” Te csak félts, szeress, aggódj nyugodtan! Légy ott azokkal, akiknek érzésed szerint szükségük van rá, hallgass az ösztöneidre! Azokra, amiket magadban hordozol, amiket anyukádtól kaptál és tanultál. Mert “majd megértitek, ha egyszer szülők, vagy ennyi idősek lesztek!” - szól az anyai intés, és valóban: évekkel később visszhangzik benned, amikor már nem kell megértened, annyira természetes lesz.