Bő 6 éve osztjuk meg egymással az életünket, annak ellenére, hogy eleinte úgy éreztem, ez nem lehet komoly. Nevetségesen sok év volt köztünk és először mindketten kalandnak tartottuk, aztán csak ez lett belőle. Nem tudtunk parancsolni az érzelmeinknek és a ténynek, hogy túlságosan is passzolunk egymáshoz. Egy ideig gyűrtük, csavartuk a dolgot és próbáltunk harcolni magunkkal a mások által támasztott elvárások miatt, de csak belenyugodtunk: mi, mi vagyunk.

Október vége volt, én pedig épp hazalátogattam a szüleimhez. Őt otthon hagytam, sokszor csináltuk már ezt így azelőtt is, nem mindig jött velem. Egyik nap felhívott, hogy rosszabbul van, mint mikor eljöttem, - akkor még csak egy átmeneti kis rosszullétre, levertségre gyanakodtunk-, be is vitette magát a kórházba. Tudtam, sosem csinálna ilyet, mert az orvosok említésétől is kiveri a frász, így az ellenkezése ellenére megszakítottam a családlátogatásomat és felültem a visszafelé tartó első gépre.

Nem tudtam búcsúzkodni, hittem az utolsó percig. Képtelen voltam felfogni, hogy ez velünk történik és még akkor is menni akartam a kórházba, mikor ő már rég a ravatalozóban pihent. Egyedül voltam. Úgy éreztem és érzem még ma is, hogy az általam ismert világ egyszerűen nincs többé. Az emberek beszélnek hozzám, felfogom, hogy ott vannak, de nem hallok belőle szinte semmit.

Képzelem milyen felemelő lehetett nekik még majdnem egy hétig ott maradni velem a házban, ahol még minden úgy volt, ahogy a párom hagyta, mert én egyszerűen képtelen voltam hozzányúlni bármihez is. Tagadtam a tényt, nem akartam elhinni, hogy esténként nem jön haza és nem alszik el köhécselve mellettem, ahogy addig. De a barátnőim kitartottak: próbáltak életet lehelni belém, hagyták, hogy a sírások és nevetések váltogassák egymást, hogy üvöltsek, tomboljak és tűrték a dühkitöréseimet is, ha véletlenül valamit elmozdítottak a „szent helyről, ahol ő hagyta”.

Nem éltem volna túl nélkülük azt az első hetet és minden bizonnyal most is még csak vegetálnék, ha nem lennénk napi kapcsolatban. Ami a többieket illeti, a páromnak volt igaza. Sajnos nincs ennyi barátja az embernek. Voltak, akik küldtek táviratot, vagy virágot, utóbbi a mai napig nem érti, miért akadok ki rajta, hogy ennél többre nem futotta tőle.

Sokszor meg akartam már ezt neki és a hozzá hasonló „barátoknak” fogalmazni, de mikor nagy ritkán beszélünk, nem jönnek a szavak, így most megpróbálom.

November óta eltelt pár hónap. Tudom, hülyén hangzik, de eleinte striguláztam a napokat, amiket túléltem a szerelmem nélkül, ma már inkább csak hagyom, hogy teljenek az órák, napok, hetek és nem akarok komolyabban belegondolni, hogy nélküle is megy tovább a világ. De persze megy és tisztában vagyok vele, hogy nekem is tovább kell léteznem. Egyedül vagyok ebben a hatalmas lakásban, de mindennap beszélünk telefonon a két „őrangyalommal”. Rávettek, hogy járjak el pszichológushoz, így végül egy priváthoz és egy csoportba is eljutottam.

Elhoztam a menhelyről egy kiskutyát, akire már korábban is nagyon vágytam. Most ő lesz az én megértő társam, aki talán valamelyest átsegít az előttem álló hullámvölgyeken és megmászandó dombokon. Lányok, köszönöm nektek, hogy még lélegzem! Hogy mindent feladva szaladtatok hozzám, amikor kellett; és hogy a kellő időre fontosabb voltam nektek, mint saját magatok. Általatok értettem meg igazán, mit is jelent igazából a barátság.