Nagyon szenvedek egy jó pár napja, mert volt egy fiú…
Úristen hány sztorit kezdtem már így életemben, és ez önmagában milyen szomorú. Szóval volt egy fiú, még régebben randiztunk párszor, néhány hónapja újra összefutottunk, és hát mi tagadás, kellemes találkozás volt. Semmi nagyszabású, de amolyan jó kis izgi, vibráló flört, nagyjából azonos az érdeklődési kör, részlegesen fedi egymást a baráti társaságunk, és van egy csomó közös emlékünk is, egyszóval elkezdtünk összejárogatni. Nem siettük el a dolgokat, de nem is vártunk igazán semmire, hiszen mindketten tudjuk mit szeretnénk… legalábbis asszem. Normális kapcsolatféleséget, jó szexet, jó beszélgetéseket, meg hogy néha legyen kivel megnézni az új Trónok harca részt. Vagy mivel most nincs Trónok harca, az új Westworldot. Nagyjából másfél hónapja tartott, és kezdtem egészen belebolondulni a dologba, de jó értelemben… már nem is egyszer találkoztunk egy héten, hanem kétszer, már gondoltam rá, álmodtam vele, komolyan elkezdett érdekelni, hogy mi történik vele, mire gondol, mit csinál napközben, mit ebédelt, cseteltünk a munkahelyen, és mesélt a gyerekkoráról…. és akkor egyszer csak eltűnt.

Konkrétan eltűnt. Először csak lepattintós válaszokat irkált Face-en, aztán azt sem. Látom a Messengerben, hogy be sem jelentkezett. Nem veszi fel a telefonját. Egy idő után már mint valami mániás nézegettem, hogy egyáltalán bejelentkezik-e, de ő, aki amúgy meglehetősen aktív Facebook-felhasználó, még annak sem adta jelét, hogy élne. Már arra gondoltam, hogy felhívom a munkahelyét, de persze én se vagyok hülye. Láttam ilyet már párszor, csak sose gondoltam volna, hogy velem is megtörténik valaha.

Átmentem Zsuzsához, és szaggatottan elmeséltem neki, mi történt.
Aha, bólogatott. Ez a ghosting. A nyom nélkül eltűnés. A dolog, amit soha nem ért meg az, akivel történik. Emlékszel Laurára?
Bólintottam. Laura Zsuzsa másik legjobb barátnője volt évekig. Nem vagyunk féltékenyek, legalábbis a barátságban nem… én is bírtam Laurát, bár annyira nem, mint Zsuzsa, akivel egy időben sülve-főve együtt voltak. Nekem éppen ott volt Milán, nem tudtam annyi időt fordítani rá, mint amennyit igényelt, márpedig ő olyan, hogy szereti a szabadidejében elfoglalni magát. Laura ebben abszolút partner volt, a kocsmázástól a múzeumlátogatáson át a pizzarendelős filmmaratonokig (Zsuzsa eszelős mennyiségű filmet néz) bármiben benne volt, és igazán kellemesen, őszintén fesztelenül érezték magukat egymás társaságában. Ilyen barátból olyan kevés van! Aki előtt kinyitod az ajtót egy macinaciban is és nyugodtan használod a vécét, ha nála vagy. Aki nem sértődik meg, ha nem érsz rá, és te sem orrolsz meg, ha azt mondja, fáradt vagyok, menj haza, de aki azonnal ott terem, ha igazán szükséged van rá. Laura ilyen barát volt. Vagy legalábbis ilyennek tűnt… évekig. Azonban, mint minden kapcsolatnak, a barátságnak is megvannak a maga stációi. A mézeshetek után az első pár év még csupa szárnyalás volt, utána azonban, amint kiütköztek a különbözőségek, egyre többet veszekedtek. Zsuzsa a legbéketűrőbb ember, akit ismerek. De Laurán még ő is fel tudta húzni magát néha.
Laurával az volt a legnagyobb probléma, hogy őt csak megbántani lehetett. Egyszerűen nem fogadta el annak a halvány lehetőségét sem, hogy esetleg ő ártott volna valakinek. Bármikor, bármilyen konfliktus volt köztük, a vége mindig ugyanúgy nézett ki: Laura megsértődött, duzzogni kezdett, Zsuzsa pedig, miután megunta, bocsánatot kért tőle. Akkor is, ha nem ő volt a hibás. Elvégre ennyi áldozatot megér egy barátság, igaz, Rebi? – kérdezte tőlem minden egyes alkalommal. És én hiába bólogattam, vagy vontam vállat, egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy valóban megéri-e.

Azt hiszem, az utolsó vita egy fiún robbant ki. Egy srácon, aki állítólag mindkettőjüknek tetszett, de Laurát még régebben lekoppintotta. Aztán Zsuzsát hívta el randizni, ő meg – tekintve, hogy a laurás sztori már rég lezárult – igent mondott. Laura erre úgy megsértődött, mintha kést mártottak volna a szívébe. Zsuzsa egy darabig magyarázkodott, de Laura, mintha meg se hallotta volna. Zsuzsából meg hirtelen minden felszakadt. Az összes sérelem. De nem vágta Laura fejéhez, egyszerűen csak, mikor az kiviharzott az ajtón, nem ment utána, hanem leült, ingatta a fejét, hogy úristen, én ezt többször végig nem csinálom. Laura várt, várt pár hétig, aztán eltűnt. Törölte magát a közös csetekből, letiltotta Zsuzsát a Facebook-oldaláról és megszakított vele minden kapcsolatot. Zsuzsa jobban szenvedett, mintha egy fiú szakított volna vele. Tovább is tartott az egész, valljuk be, mint az addigi összes kapcsolata. Éveken át tartó barátságot dobott a kukába Laura.
A legrosszabb, mondta Zsuzsa, hogy hiába szerettem volna erős maradni, mégis: heteken keresztül azon gondolkoztam, hogy mit csináltam rosszul. Hogyan lehetett volna jobban. Hogy csinálhattam volna így vagy úgy, hogy lehettem volna ilyenebb vagy olyanabb. Mert egy kapcsolat, legyen bármilyen normális, azzal záródik le, hogy két ember megbeszéli, mi működött és mi nem. Nem lehet otthagyni valakit a kétségeivel. Jó darabig eltartott, mire rájöttem, hogy nem én vagyok a hibás. Hanem ő. Mert senkit sem szabad így elhagyni. Egy jó darabig eltelt, mire azt tudtam mondani, hogy f*ck off Laura, emlékszel?
Felröhögtem. Persze hogy emlékszem. Én segítettem neki a f*ckoffban. Meg egy üveg vodka, tényleg, mint egy klasszik szakításnál. Ettől az emléktől nekem is rögtön jobb kedvem lett. Bármilyen is legyen a kapcsolat előtte… az eltűnésben az eltűnés a legnagyobb hiba. Olyan, mint egy cserbenhagyásos gázolás. Ezt sose felejtsétek. Ne vádoljátok magatokat, gyógyuljatok gyorsan!