Csak azzal nem számoltak, hogy a mindennapokban kegyetlenül visszaköszön majd családjuk múltja és jelene. Judit 19 éves volt, amikor megismerte Andrást, a férfi 32. Elbűvölte. Jóképű volt, határozott, férfias, művelt. Minden helyzetre akadt megfelelő idézete valamelyik kedvenc könyvéből, talált-süllyedt, mondta, ha bejött a poén, ezen nevettek. Öt évig jártak nagy szerelemben, Judit odaköltözött a Mária utcába, pedig a lakás lepukkant volt, koszos, mert Andrásnak nem kellett a rend, a kispolgári fegyelem. Ő művész, színházban dolgozott, egyszer majd rendező lesz. Judit hitt benne, takarított, főzött, mosott, közben járt a főiskolára. Az apja nem értette, miért kell a lányának ez a cselédsors, úri családból származott, apai dédapja királyi festő, ükapja őrgróf, ott a családfa a falon, bárki megnézheti. Juditot nem érdekelték az ősök, ő András nyomában járt. Pedig nem történt sok, a férfi egész nap csak olvasott, este összeszedte magát, ment a színházba.

Előre- vagy hátraarc
A megsértődés bevett szokás volt András családjában. Mintha ez kötötte volna össze őket 
a vér helyett, a nővérek és a mama gyakran találtak fogást az új családtagon. Ha találkoztak, András szívesen panaszkodott, mert egyre inkább úgy érezte: jobban járt volna egy szorgalmas menyecskével, mint a diplomás belvárosi hercegkisasszonnyal, akinek semmi sem jó, folyton több kell, más kell. Mióta a gyerek megszületett, kétszer költöztek, Judit úgy hajtott, mintha a tatár kergetné. Közben meg hitelt hitelre halmoztak – nagyobb lakás, autó, ki bírja ezt? A férfi szeretett és tudott is egyszerűen élni, és nem vágyott többre, mint amennyit kapott az élettől. Tervezte, hogy a gyerekkel nyáron lemennek Balinkára, ott van a rokonság, lesz társaság, jó a levegő. Eljátszott a gondolattal, hogy vesz egy házat a faluban, leköltöznek, olcsóbb is ott, mint a városban. De Judit hallani sem akart róla, ő hegyvidékre, tengerpartra vágyott, amit a férje felesleges rongyrázásnak ítélt, különben sem keresett annyit a színházban, hogy teljen vakációra. András érezte, hogy karrierje megrekedt a kulisszák mögött: még mindig az ügyelőpulton rendezgette a papírokat. Nem az ő hibája, gondolta, ő olyan típus, akit fel kell fedezni. Ha a saját felesége sem érti meg, akkor kire számíthat? Juditot is hibásnak látta, amiért nem vitte többre. Nem könnyű előrejutni, ha az embert otthon folyton kritizálják, ha nincs, aki értékelné. Az apósa előtt is alig szólt, mert az öreg folyton a terveit firtatta, erre nem volt mit mondani. Boldog akarok lenni, mondta egyszer, másra nem vágyom. Hát ez az, válaszolta Judit apja, hogy nem vágysz semmire. Talán elfelejtetted, hogy családod van? Nem, András nem felejtette el, nagyon is jól tudta, hiszen Judit naponta az orra alá dörgölte, hogy igénytelen, hogy a gyerekének nem lesz a példaképe. Lesz majd a nagypapa, mormogta András rosszkedvűen, és egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban. Tehetetlensége lustaságnak látszott, bánata közönynek tűnt. Úgy érezte, akármit csinál, ő úgysem elég jó Juditnak és a családjának. Szülőfalujában tisztelték, rendező úrnak szólították a boltban, szájtátva hallgatták, hány színházi hírességgel itta már meg a pertut.

Antinő
Judit nem is értette, hogy keveredett össze ezzel az emberrel. András igazi kaméleon volt: a színházban és a barátokkal meg nem értett művész, otthon alsógatyában tévéző vezérhím, akinek alanyi jogon jár minden. Mintaapuka a játszótéren és a kollégái előtt, pedig azt sem tudta, melyik csoportban találja a lányát a bölcsődében. Judit hozta-vitte a gyereket, munka előtt, után, mire hazaért, sokszor felgyűlt a mosatlan edény vagy a szennyes, ilyenkor a férje szemrehányóan nézett rá, de hozzá nem ért volna semmihez. Juditban forrt a düh. Te antinő, mondta neki András, amikor éjjel a várt forró ölelés helyett hideg elutasítást kapott. Judit lassan hidegült el, de visszafordíthatatlanul, először viták voltak, heves veszekedések, aztán fagyott csend. Egyre nehezebben viselte el a férfi közelségét, látni sem bírta, ahogy eszik: mohón, kapkodva szürcsölte a levest, szopogatta a csonton a húst. Nem bírta, hogy koszos zoknit hagy az ágy végében, gyűjti a sörösdobozokat, nem dob ki egyetlen képes újságot sem. Pont, ahogy anyósa elteszi a tejes zacskót, a kiürült tejfölös dobozt, a szűk konyhában mozdulni sem lehetett a csomagolóanyagoktól. Látta maga előtt a mindig teli légypapírt, a felgyűrődött pecsétes linóleumot, anyósa húsos hátát, ahogy 
a konyhaasztalnál ül a hokedlin és eszik, mohón, kapkodva szürcsöli a levest, szopogatja a csontról a húst.

Édes otthon
Judit átengedte a hálót a férjének, külön szobában éltek külön életet. Már nem veszekedtek, alig szóltak egymáshoz, csak a válást emlegették. András látványosan szenvedett, rideg és kegyetlen nőt vett el, mondta az anyjának. Judit már nem szenvedett, legalábbis nem mutatta, tudta, a férjének úgyis minden mindig jobban fáj. A szülésnél nem volt vele, az a nő dolga, természetes, hogy kibírja, ő meg elájul, ha vért lát. A gyerek egyhetes korában Judit depressziós lett, mindennap sírva kelt ki az ágyból. András azt mondta, ez úri hiszti, az ő anyja a három gyerekkel bezzeg sosem siránkozott. Judit kétségbeesett: ő még anyának sem jó.
Az apja szólt rá: ha így folytatja, teljesen kifordul önmagából. Mit akar? Nem azért van két diplomája és nem azért beszél három nyelven, hogy örökre háztartásbeli maradjon. Judit ilyenkor megnyugodott, a nehéz időkben az apja lett a legfőbb szövetségese. Jó volt átmenni hozzá, és újra érezni a patinás bútorok szagát, rálépni a kézzel szőtt százéves szőnyegre, belesüppedni az öblös bársonyfotelbe. Nézte a faragott fapolcokra halmozott könyveket, gyerekkorából emlékezett még, melyik lap hol gyűrődött meg 
a titkos olvasások idején. Mire az apja megengedte, hogy hozzányúljon a könyvtárához, Judit már elolvasta a könyvek háromnegyedét. Pedig nem volt sok ideje, angolra járt, franciára, cselló- és zongoraleckéket vett, lovagolni tanult. A lovaglás családi hagyomány, az egyik gipszstukkó alatt sárgára fakult képen dédapja áll egy versenylóval, saját tenyésztés, a századelő büszkesége.
A gyerek is élvezte a házat: lehetett rohangálni a tágas szobákban, klimpírozni a zongorán, szaglászni a nagypapa finom, dohányszagú zakóját. Költözz ide a gyerekkel, mondta az öreg, és Judit sóhajtott, tudta, hogy boldogabb lenne ott, ahol felnőtt. De félt, hogy a gyerek olyan kulturális szakadékban nő fel, ahonnan nincs kiút. Hitte, hogy a lányának szüksége van az apjára. Akkor is, ha olyan, amilyen.

Szöveg: Fülöp Virág, Fotó: Szemfüles Oszkár/Zaz Photo Agency, Éles Gabi
Ez a cikk az Éva magazin 2009. évi augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.