A hír, hogy a férjemnek van valaki más is az életében rajtam kívül, úgy ért, mint egy főbekólintás. Én komolyan hittem benne, hogy holtomiglan-holtodiglan. Voltak problémáink, de szerettük egymást. Vagyis én szerettem őt. Szerettem a hibáival együtt, szerettem, mint a két gyermekünk édesapját. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem közösen öregszünk majd meg, hogy közös utunk egy nap visszavonhatatlanul véget ér.

Három év járás és huszonhárom év házasság után, amikor András már hetek óta úgy viselkedett, mint akit teljesen kicseréltek, legyőztem a szorongásomat, és rákérdeztem, van-e valakije. Nem hazudott. Leültünk a nappaliban, emlékszem, remegett a lábam, mintha lázroham tört volna rám. Talán úgy is volt. András elmesélte, hogy közel egy éve kerülgetik egymást a nővel az edzőteremből. Nemrég pedig kitört a vulkán. Egy hónapja viszonyuk van. Szerelmes belé. Nem is akar nagyjelenetet, nem akar drámázni, csináljuk szépen, ő már holnap elköltözik.

Este összepakolta a legfontosabb holmijait. Én ültem egy székben, és néztem, ahogy rakodik. Még mindig reménykedtem benne, hogy csak álmodom. Éjszakára bezárkózott a vendégszobába. Másnap reggel érte jött az egyik kollégája egy jókora autóval. András berámolta a cuccait a csomagtartóba. Én elrejtőztem a fürdőszobában, vártam, hogy visszajön, rám nyit és felnevet, hogy csak tréfa volt az egész.

A következő hetekben felhívtam párszor, de udvariasan lerázott. Lassan megértettem, hogy komolyan gondolja. Lehet, hogy egy-két év múlva megbánja, amit tett, de a szerelem erősebb volt az évtizedek óta tartó házasságunknál. Erősebb a két gyereknél. András egy darabig nem jön hozzám vissza. Ez biztos.

Olyannyira így lett, hogy fél év múlva beadta a válókeresetet. Azért ez szintlépés volt. Azt hittem, túl vagyok a nehezén, de a papír érkezése után két napig sírtam. A bíróságon láttam először azóta, hogy elhagyott. Lefogyott, szakállt növesztett. Hideg mosolyt villantott rám. Ne aggódj, nem nehezítem meg a dolgodat, gondoltam, és – mivel a gyerekeink már nagykorúak voltak – pillanatok alatt szétválasztottak bennünket.

Három és fél évig nem kellett érintkeznem vele. Éltem az életemet. Lett egy rövid ideig tartó, intenzív viszonyom: hamar véget ért, nem bántam, jó volt, amíg tartott. A gyerekeimmel elmélyült a kapcsolatom. Régi osztálytársnőkkel és friss jógás barátnőkkel jártam moziba, múzeumba, kirándulni. Sokat dolgoztam. Elvoltam a saját kis világomban. Néha el is felejtettem, hogy valaha volt egy férjem is. Kezdtem egyenesbe jönni.

Aztán egy délelőtt gyanútlanul piacra mentem. És András szembe jött velem az utcán.

Még soványabb volt, mint annak előtte. A szeme szinte izzott, a szája sarkában ismeretlen, keserű vonás. Felcsillant a szeme, amikor meglátott. Megszorította a kezemet, talán meg is ölel, ha nem húzódom el tőle. Mondani akart valamit, de nem jött szó a szájára. Basszus, gondoltam, megbánta. Önkéntelenül a kezére pillantottam. Ott volt a jegygyűrű, a második házasság bizonyítéka, a szemében pedig üvöltött a boldogtalanság. Basszus. Megbánta. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy ráébredjen, mit dobott el.

De most, ott az utca közepén, a verőfényes nyári délelőttön inkább feszélyezett. Azóta felépítettem egy önálló, független életet. Jól boldogulok nélküle. Nélküle, aki huszonhárom év után egyik pillanatról a másikra elhagyott. Lerázott magáról, mint kutya a vizet. Soha nem szeretett igazán, és most már én sem szeretem őt. Ez egészen bizonyos.

Fájdalmas volt, de elutasítottam az ajánlatát, hogy üljünk be kávézni. Nem tartom jó ötletnek, mondtam őszintén. Elfogadta. Megértette, hogy nem akarom őt többé. Miután csendesen elbúcsúztunk, behúzódtam egy kapualjba, és néztem az inas hátát, ahogy távolodott. És éreztem, hogy jól döntöttem.

Olvass minden idők legdrágább celebválásairól!