A lányra az apja vigyázott, hogy szűzen álljon az anyakönyvvezető elé s a hitvesi ágyban tisztán foganjon gyermeket. Anemiség a házaséleten kívül tabu volt, legfeljebb trágár kocsmai viccek témája. Na, ebből lett elege az én nemzedékemnek.

Vegyünk egy átlaglányt az ötvenes évekből. Tizenkét éves koráig nem tudja, hogyan csinálják a gyereket, hogyan jön a világra, egyáltalán, milyen ehhez szükséges szervek vannak a tulajdon hasában (hogy a fiúkéról már ne is beszéljünk). Amikor egy reggel arra ébred, hogy ott lent középen véres a hálóinge, kiveri a halálfélelem. Leányiskolába jár, osztályfőnöki intőt kapna, ha fiúval látnák moziban (nem látják, fiút csak olyat ismer, mint az a jól nevelt kamasz – brr! –, akivel vasárnap délután szülői felügyelettel málnaszörpözik). Aztán mégis lesz vőlegénye, s nem győz izgulni, hogy mi vár rá az esküvő után. A menyasszonyi fátylát eligazgató fodrásznő csitítja: „Ne féljen, drágám, észre se veszi és már túl van rajta.” Hát tényleg alig veszi észre. A gyereket nem ő tervezi, hanem a véletlen: a gumi elszakad, a naptárban nem jönnek elég szabályosan a napok. És ha majd lánya lesz, az ő kedvét is elveszi az egésztől.
Elvenné.

--pagebreak--

Fiúnak lenni se leányálom
A kiskamasz nem meri elmondani az anyjának, hogy éjjel valami édes forróságtól maszatos lett a lepedője. Ha nem képes megtartóztatni magát, és a saját kezével segít rá az ellenállhatatlanra, lelkifurdalás gyötri és retteg, hogy elveszti a szeme világát. Mert felnőttől csak ezt hallja, de hogy mi feszül a testében, arra se szülőtől, se tanártól nem kap magyarázatot. A többi fiúval együtt röhög a vécé falára rajzolt szőrös rombuszon: egy felsős szerint olyan a lányok micsodája, és abba kell bedugni, amije neki van. Fúj, ő aztán nem! Sokáig kerülgeti az ürülékszagú undor a lányok puszta gondolatára. Később is bajban van velük, a szombat esti össztáncon vagy gátlásosan tapossa a lábukat, vagy a blúzuk után nyúlkál. Jövendőbelijéhez szinte hozzá se ér a nászéjszakáig – van arra olyan lány –, nehogy idő előtt gyereket csináljon neki. Utódainak aztán ő prédikálná az erkölcsöt.
De már nincs az az erkölcs.
Mert egy kis fehér bogyó mindent megváltoztatott.
Egy nap még attól félt a lány, ha odaadja magát egy férfinak, legközelebb már nem jön meg a menstruációja, és felfordul az egész élete. Másnap bekapta a fogamzásgátló tablettát, és már csak akkor lett gyereke, amikor ő akarta (vagy legalábbis akkor nem lett, amikor nem akarta). Ez a másnap 1960-ban virradt fel. Attól kezdve a nő olyan szabad volt, mint a férfi. És már nem volt akadálya, hogy úgy is éljen.

--pagebreak--

Virággyerekek
A fordulat évtizedek óta érlelődött. A freudizmus megszabadította a vágyat a bűn bélyegétől, és megtanította, hogy elfojtása nem erény, hanem betegség. A világbotrányt kavaró Kinsey-jelentés feltárta, hogy a szexnek hányféle szabálytalan formáját kedvelik és űzik az emberek. A szexuálterápiát megalapozó Masters–Johnson házaspár módszeréből kiderült, hogy a nemiség nem titok, az öröm technikáit bárki elsajátíthatja. De felrázták aközvéleményt – elsősorban Amerikában – a különféle művészeti és életforma-mozgalmak is: apolgárpukkasztó beatnikek, Jack Kerouac és Allen Ginsberg minden kötöttséget elutasító, önfeledt szabadságát, boldog csavargását a hatvanas évek közepére rajongók sokasága utánozta. Ezek, az ilyenek hajtották végre a szexuális forradalmat, mely gyökeresen átalakította a jóléti társadalmak emberi viszonyait.
A jelképes kezdet 1967 júniusa, San Francisco, a szerelem nyarának nevezett, végtelen hömpölygés. Húszévesek, tinédzserek, középkorúak, hippik, diákok, drogosok, az új életérzés aktivistái, művészek, szelíd motorosok, kutyák, gyerekek, barátok, szeretők, százezer ember tarka tömege énekelte (na jó, a kutyák csak hallgatták, farkcsóválva) virággal a hajában a San Franciscót, melyet egy évvel később már a párizsi diáklázadás és a prágai tavasz zengett (bárcsak megengedné a papír, hogy eldúdoljam nektek! Egyébként valószínűleg mindegyikőtök fülében ott van a dallam, vagy ha ott nem, hát a YouTube-on): „Napfény ragyog és nincs háború, ide jönnek, kik szeretik egymást.”
A televízió jóvoltából a fél világ végignézte, mi történt ott a szerelem nyarán, és milliókban támadt fel a vágy a szabadságra. Ugyanezen év őszén nagyjából ugyanezek a bohém szeretők a Pentagon elé vonultak tüntetni a vietnami háború ellen, s a Washington Star fotósa lekapott egy szőke fiút, amint virágot tűz az egyik rászegeződő puska csövébe. Ez a kép is bejárta a fél világot, és millióknak csinált kedvet a békéhez. Akárcsak a jelmondat, melyet egy chicagói háborúellenes aktivista írt először a kitűzőjére: „Szeress, ne háborúzz!”

--pagebreak--

Ká-Európában
A szovjet tankok árnyékában minderről persze csak jóval később hallottunk. Itt a hatvanas években nem (sem) volt popfesztivál, nem szaladgáltak virággyerekek (aki mégis ugrált, sokéves börtönnel fizetett néhány mámoros óráért), itt nem lehetett virágot tűzni az orosz katonák puskájába, tüntetést is csak a KISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) szervezett, és nem a megszálló idegen hatalom, hanem az amerikai imperializmus ellen, amelyért a lakosság amúgy odaadta volna a fél karját. A zsarnokság a Kádár-korban is átjárta az életet, de itt – az egykori viccel –, a legvidámabb barakkban a hatóságok amagánéletet valahogy békén hagyták. Beleolvastak a levelünkbe, az iskolai dolgozatunkba, belehallgattak a telefonunkba, a strandon elsütött vicceinkbe, a barátnői lelkizésünkbe, de ha nem találtak semmi gyanúsat, a szoknyánk alá már nem néztek be. Iszonyú volt a kísértés: ha már semmit nem szabad, csináljuk ezerrel azt az egyet, amit lefelejtettek a tilalmi listáról.
Külön történet a tabletta. 1966–67-ben a Politikai Bizottság (korosztály alattiaknak: a párt vezető szerve, az országban mindent az a tíz-egynéhány totyakos pasas döntött el) több menetben megvitatta, helyes-e a magyar dolgozó nőkkel megismertetni a nyugati születésszabályozás rafinériáját. Minthogy azonban az abortuszok száma ijesztően magas volt, fogcsikorgatva, még a sajtóközleményeket is cenzúrázva engedélyezték, hogy kizárólag szakorvosi receptre, Budapesten kerületenként egy kijelölt patikában, az SZTK (a mai OEP) támogatása nélkül megvásárolhassuk a megváltó Infecundint.

--pagebreak--

Melltartó
Volt azonban olyasmi is, amiben jobb sors jutott nekünk a szabad világban élő társnőinknél. A Rákosi-kor első percétől fogva (a Rákosi-kor nem azonos a Kádár-korral – megvan?), bármely demagóg okból (teljes foglalkoztatottság) és bármely gazdasági kényszerből (alacsony bérek), a nőknek is lehetett, sőt kellett is legyen munkahelyük. Így lett belőlünk traktorista, füttyös kalauz, segédvájár, állattenyésztő, de orvos, tanár, titkárnő, miniszter, bolti eladó is. Mindenesetre nem éreztük magunkat kitartottnak, és tizedannyit sem kellett küszködnünk az egyenjogúságért, mint a(nyugat)német családanyáknak vagy az amerikai kertvárosi feleségeknek. Nem kellett elégetnünk a melltartónkat, mint mondjuk a francia élharcosoknak, mert egyáltalán nem volt melltartónk.
A szexuális forradalmat a világtól elzárva, suba alatt tehát magunknak találtuk ki és a saját testünkkel harcoltuk meg. Nem vertük nagydobra, csak csináltuk. Egy szép nap elkezdtünk ugyanúgy viselkedni, mint a fiúk. Nem tartogattuk a szüzességünket a hitvesi ágynak, nem vártunk a kezdeményezésre, kedvünkre választottunk partnert és cseréltük ki egy másikra vagy harmadikra, nem hittük, hogy a gyönyör csupán férfidolog, hogy csak egyféle pozitúrában vagy csak az ő kezéből juthatunk hozzá. Kimondtunk szavakat, nevükön neveztünk testrészeket, műveleteket, és amikor szerettünk, nem kapcsoltuk le a villanyt.
Abbahagyom, mielőtt végképp meghatódnék magunktól. A harcunkat megharcoltuk. Nem állítom, hogy akkora teljesítményt hagytunk magunk után, mint azok ott a szerelem San Franciscó-i nyarán. De azért megköszönhetitek, lányok, amit kaptatok.

Szöveg: Molnár Anna, fotó: Fotó: europress, profimedia.hu. Ez a cikk a 2012. évi januári számban jelent meg. Minden jog fenntartva.