Ez a cikk az Éva 2007. májusi számában jelent meg.

Mindjárt tudtuk, hogy lelki társak vagyunk. Azonnali felismerés volt. Nem az volt az első gondolatom, hogy „talán kialakul majd valami”, hanem rögtön az, hogy „most megütöttem a főnyereményt!”

Huszonhárom évesek voltunk, mindketten egyetemre jártunk – ő közgazdásznak készült, én pszichológusnak. Egy barátnőm mutatott be egymásnak, mert úgy gondolta, hogy összeillünk. Az biztos, hogy tökéletesen beletalált. Jean-Michel elsőre nem úgy festett, mint egy jövőbeli üzletember. Nyomban felfigyeltem a kék szemű, érzékeny arcú fiatalember hanyag öltözködésére. Tetszett, hogy nincs benne hiúság. Ugyanakkor, bár fiatal voltam, mindjárt felismertem, hogy ami leginkább vonz hozzá, az a szeméből sugárzó melegség és fürkésző értelem. Soha nem tapasztaltam ezt az intenzív figyelmet senkinél. Első pillantásra láttam, hogy különös gyengédségre képes.

Bár folyékonyan és választékosan beszélt magyarul, hangjában érezhető volt egy leheletnyi akcentus. Addigra már tudtam, hogy emigráns szülők gyermekeként Marseille közelében nőtt fel, mert barátnőm elmondta még a találkozásunk előtt. Az első beszélgetésünk során kiderült az a furcsaság, hogy egy napon születtünk – igaz, hogy több mint ezer kilométer távolságban egymástól, és a gyerekkorunkat is egészen különböző környezetben töltöttük. Általában nem hiszek a sorsszerűségben, de ha a találkozásunkra gondolok, nem tudom elhessegetni az érzést, hogy ez azért nem lehetett véletlen.
Amikor összeházasodtunk, 26 évesek voltunk. Nagyjából attól kezdve, hogy megismertem Jean-Michelt, makacs arcüreggyulladással küszködtem. A betegség kellemetlen volt, de természetesen álmunkban sem sejtettük, hogy milyen viszontagságos éveket vetít előre. Alig találtuk meg egymást, máris súlyos próbatétel elé kerültünk.

Ez nem gyerekjáték
Házasságunk második évében, a dél-franciaországi tengerpart egy kisvárosában, Jean-Michel gyerekkorának színhelyén nyaraltunk. Az első néhány nap idilli boldogságban telt. Aztán szinte egyik pillanatról a másikra rettenetes betegség tört rám. Egy reggel arra ébredtem, hogy elöntött valami gyötrelmes influenza. Lázas voltam, azt sem érzékeltem, hogy hol vagyok. Gondolataim összekuszálódtak, a látásom elhomályosult, csak a lüktető fejfájást érzékeltem.

A következő napra annyira elerőtlenedtem, hogy lábra sem tudtam állni, Jean-Michel az ölében vitt le a lépcsőn. A karom, a kezem olyan gyenge lett, hogy megfésülködni sem tudtam. Képtelen voltam enni vagy akár csak a szememet is nyitva tartani. Rettenetes erővel zúdult rám a tehetetlenség, már nem is próbáltam küzdeni ellene. Inkább ágyban maradtam egész nap, abban a hiedelemben ringatva magam, hogy nagyon súlyos influenzát kaptam el, de nemsokára túl leszek a nehezén. A következő napok azonban nem javulást hoztak, hanem inkább további romlást. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy valami nagyon komoly baj van.

Valahogy felkeveredtem a repülőgépre és hazajöttünk. Kórházi vizsgálatok sorozata következett. Végül meglett a diagnózis: vírusos agyhártyagyulladás. A betegség kialakulásának kedvezhet az immunrendszer időszakos leromlása – ami az én esetemben a hosszan húzódó arcüreggyulladás következménye is lehetett. Hozzátartozóimat megviselte, hogy ilyen elesettnek látnak, de próbáltak bátorítani. Szinte állandóan kórházban voltam, arról szó sem lehetett, hogy visszamenjek dolgozni. Az égvilágon semmire nem voltam képes, leginkább csak feküdtem, gyakran önkívületben.

Amikor Jean-Michel visszaemlékszik erre az időszakra, azt mondja: úgy morzsolódtam szét a szeme előtt, mint homokvár a tengerparton. Mindennap megsemmisült bennem valami. A szakadék legmélyére kerültem, magatehetetlen voltam, nem tudtam beszélni, nem tudtam egy irányban tartani a tekintetemet. Beléptem a halál előszobájába.

Betegségem, mivel az agyamat támadta meg, megfosztott önmagamtól. Zavarodott voltam, hiába kerestem fogódzót. Amikor beszélni próbáltam, értelmetlen mondatok jöttek ki a számon. Az érzelmeim is zavarosak voltak, mintha nem hozzám tartoztak volna.
Otthoni betegápolókat fogadtunk, akik napközben velem voltak, de csak olyankor találtam magamra, amikor Jean-Michel esténként hazajött. Úgy kötődtem hozzá, mint kisbaba az anyjához. Amint megláttam az arcát az ágyam fölött, ismét helyreállt körülöttem a világ.

Hónapokig feküdtem ebben a derengő tudatállapotban, és jószerével minden erőm elhagyott. A házat csak néhány alkalommal hagytam el, olyankor is tolóágyon, amin feküdni lehetett, hiszen még ahhoz sem volt erőm, hogy felüljek. Amikor végre-valahára oszlani kezdett a köd, hosszú idő után képes lettem lábra állni, és Jean-Michel karjába kapaszkodva néhány lépést tettem az udvaron, mindkettőnket elöntött a bizakodás. De a javulást újbóli visszaesés követte. Hat hónap után a betegségem krónikus agyvelőgyulladás formáját öltötte, a gyengeségem pedig állandósult.

Kiút?
Eközben Jean-Michel felelősségteljes pozícióba léptették elő egy olyan vállalatnál, amely évente 18 százalékkal megnövelte a forgalmát. Ez az arány óriási, bár a kitűzött cél 23 százalék volt. A főnökök és kollégák többsége Jean-Michelt okolta a lemaradásért, nem értették, hogy miért kell annyi időt a felesége mellett töltenie, hiszen nekik gyerekeik vannak, mégis erőt vesznek magukon és bent maradnak késő éjszakáig. Jean-Michel sokáig őrlődött, majd egyszer kivett egy hét szabadságot, hogy otthon maradhasson velem. Ekkor nagy felismerésre jutottunk. Megértettük, hogy bár hajtja a szakmai ambíció, sokkal könnyebb lenne a helyzete, ha otthagyná az állását, és nem próbálná tovább megosztani az idejét a munkája és az én ápolásom között. Ez persze nagy merészségnek tűnt, de hosszasan beszélgetés és vívódás után végül mégis úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk. Bátorság kellett hozzá, mert bár volt egy kis megtakarított pénzünk, arra nem rendezkedhettünk be hosszú távon, hogy én betegen fekszem, a férjem pedig engem ápol. Jean-Michelnek olyan munkára volt szüksége, amit otthon is tud végezni. Fordítást vállalt, a számítógépét az ágyam mellé húzta és gőzerővel dolgozott. A közelsége megnyugvással töltött el, hálásan hallgattam a billentyűk kopogását. Ahhoz túl beteg voltam, hogy az anyagi helyzetünk fölött nyugtalankodjam.

Azt is csak öntudatlanul érzékeltem, hogy a billentyűkopogás néha napokra abbamaradt, és másfajta hangok jöttek az íróasztal felől: papírlapok surrogása, vonalzók zörgése, satírozás… Akkor még nem tudtam, hogy ezek a hangok mit jelentenek: Jean-Michel új karrierbe fogott, elkezdett képregényt írni, ahogy annak idején, kisfiú korában álmodta.

Közben odaadóan gondoskodott rólam. Etetett (többnyire csak krumplipürével), fürdetett, felolvasott nekem. Szörnyű volt, hogy ennyire rászorulok, ugyanakkor hálával töltött el a sok figyelem és gyöngédség, amivel körülvett.

Azokban a nehéz hónapokban, amíg ágyban feküdtem, Jean-Michel kitartóan kopogtatta a szakmai szövegeket, a fordítás szüneteiben pedig létrehozott egy könyvterjedelmű képregényt. Amikor egy viszonylag tiszta időszakomban megmutatta, hogy mit csinált, amíg én ki tudja, hol jártam, és elkezdtem olvasni, rögtön tudtam, hogy csodálatosan izgalmas művet hozott létre. Mesefigurák voltak a könyvben és szuperhősök, de mindez nem csak gyerekeknek szólt. Az elkészült képregényt Jean-Michel több francia kiadónak elküldte. Legtöbbjüktől egyáltalán nem jött visszajelzés. Végül egy magazin közölte folytatásokban, aminek nagyon örültünk.

Azóta sokat javult az állapotom, és az orvosok azzal biztatnak, hogy idővel teljesen felépülhetek, de a nap jelentős részét továbbra is kénytelen vagyok ágyban tölteni. Jean-Michel teljesen felhagyott a fordítással, már csak a képregénnyel foglalkozik. Az idő előrehaladtával sajátos munkamódszert alakítottunk ki: Jean-Michel találja ki a történetet, de én is alakítom, aztán segítek a tördelésben. Minden délután közösen dolgozunk néhány órát.

Az utóbbi egy-másfél évben Jean-Michel képregényeiből lassan kiszorult az izgalom és a kaland, és a történetek egyre romantikusabbak lettek. Valahogy mostanra érett meg benne, hogy mennyire sok mondanivalója van a szerelemről. Hát persze hogy a mi élettörténetünk ihlette! Nem állítom, hogy minden művünkben önmagunkat ábrázoljuk, de azért a mintát arról a két emberről vesszük, akiket annyira közel hozott a szenvedés. Vagyis Nóráról és Jean-Michelről. Megírjuk magunkat, és amikor olvassuk, egy cseppet mindig gazdagodik az önismeretünk is.

Néha belegondolok, hogy milyen különösen alakulnak a dolgok. Ha nem jön a betegségem, ha Jean-Michel nem dönt úgy, hogy feladja a munkáját és beáll mellém ápolónak, akkor soha nem valósíthatta volna meg gyerekkori vágyát. Pedig tízéves korában is vígan azt hajtogatta, valahányszor megkérdezték, hogy mi lesz, ha nagy lesz: „dessinateur de bande dessinée”. Képregényrajzoló. Megtanultuk, hogy ne tervezgessük a jövőt. Hiszünk benne, hogy egy napon lesznek gyerekeink. És akkor majd nekik és róluk fogunk csinálni képregényt, és őket is elvisszük a tengerpartra – amivel persze várnunk kell, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Türelmesek vagyunk. A mi szerelmünk most már tényleg bármit kibír.