A régi feleségek új férjei együtt tisztogatják a grilleszközöket az ünnepelttel.
Távolodik a kamera, a kertváros házait látjuk. Mindenki megbékélt, és a konfliktusok kimerülnek a páclé összetételének megvitatásában.

Harmadik feleség vagyok. Kutatók szerint azok, akik háromszor vagy annál többször is kimondják a boldogító igent, a rengeteg stressz és konfliktus következtében nagyobb valószínűséggel halnak meg idő előtt, mint azok, akik kevésbé csapodárok. De hiszen én csak egyszer mondtam ki! Nekem korábban csak egy hosszabb együttélős kapcsolatom volt, és huszonkilenc évesen találkoztam Istvánnal, aki viszont akkor még házasságban élt, igaz, csak a nagyon távoli ismerősök nem vették észre, hogy már csak a közös otthon a közös.

Az első karácsony
A lányunk váratlanul, gyönyörű felelősségként csöppent egyéves szerelmünkbe, és döntésre kényszerített bennünket. István pedig mellettünk döntött. Ezt elég nehéz volt tálalnia a családnak, hiszen becsületes embernek csak házasságban és maximum negyvenéves koráig születik gyereke. Belevágtunk a közös életbe: dolgoztunk és vártuk a babát. Mindent elsöpört a kicsi lány érkezése, István is odaadóan dajkálta. Párként és szülőként is jól megvoltunk, ment minden, mint a karikacsapás.
Ahhoz viszont évek kellettek, hogy megértsem a családja viszonyait. Pedig nem nagyon különböző a hátterünk: budapesti értelmiségi családból származunk mindketten, az anyukáink egy gimnáziumba jártak, persze az övé huszonöt évvel korábban. Bármilyen lazán viselkedtek is a rokonok, enyhe gyanakvás fogadta a korkülönbséget és a „már megint egy új asszony” megjelenését. Amerikai film helyett olasz komédia: az első karácsonyon hisztéria tört ki, hogy én ne menjek 25-én István anyukájához, mert az első felesége és
a két nagyobb gyereke szeretne vele ünnepelni. Bár ez a házasság még az én óvodás koromban bomlott fel, az első feleség, mint a telefonba kiabálja, nem megy, ha én megyek. István viszont úgy gondolta, és mondta is, hogy nélkülem meg ő nem jön. Az anyukája kicsit tétován biztatott, persze hogy jöjjek, majd megbékél az első feleség. A gyerekek, akik nagyjából velem egyidősek, próbálták békíteni az anyjukat, de hasztalan. Így aztán az anyjuk nem jött, én viszont ekkor ismerkedtem meg velük, és kellemes estét töltöttünk együtt.
István nyolcvankét éves édesanyja egyébként egy kicsit régimódi. Első találkozásunkkor félrevont: „Nézd, ő nagyon rendes ember. De te, aki ennyivel fiatalabb vagy, kitartasz-e mellette? Akkor is, ha öreg és beteg lesz? Most már végre megérdemli a boldogságot.” Mit lehet erre mondani? Igen, persze, nagyon szeretem őt. De éreztem, akárhogy szeretem is, ez a „végre” túl nagy felelősség.
Belső kényszer hajtott, hogy bebizonyítsam: igenis szeretem, igenis önmagáért szeretem Istvánt. Nem pasit akartam fogni, nem a pénze érdekel, és nem gondolom, hogy bármi jár nekem. Pedig mi sem kaptunk garanciát, mi is elszúrhatjuk. Bár az is igaz, hogy sokkal keményebben dolgozunk a kapcsolatunkon, mint
a „fiatalok”: Istvánt hajtja a „végre” felelőssége, és én is sokat tanultam előző, együttélős kapcsolatom lassú döglődéséből.
A szerelmünkkel nem is volt baj, csak a családi találkozókról jöttem haza kevésbé lelkesen. Annyira vágytam a szeretetükre, arra, hogy látszódjam én magam, vagyis hogy a lényemért, az érdemeimért kedveljenek, és ha nem szeretnek, akkor legalább valóban a hibáim miatt, ne a szerepem, a helyzetem miatt vessenek meg. Vasárnaponként ebéd István anyukájánál, közös születésnapok, és bár eleinte mindenki kedves volt és kíméltek mint kismamát, ilyenkor mindig történt valami.
Hiányolták például Dorkát, a középső feleséget, akivel István jó kapcsolatban maradt, és aki nem szólt semmit, csak épp fél évig nem jött sehová, ahol ott voltam. Nekem egy kicsit kínos volt hallgatnom az átlagosan
négy-öt „és Dorka?” kérdést. Mintha mindenki rám bámult volna ilyenkor.

Aggódik a család
Kapcsolatunk kezdeti hevében István teljesen más életet élt, mint korábban. Mint egy huszonéves. Én ilyen lelkesnek ismertem meg, nem tudtam, miért vannak megdöbbenve a többiek. Biciklitúráztunk (sőt, beszereztünk egy tandemet), éjjel csavarogtunk a városban, együtt vettünk neki olyan tornacipőt, amilyet
a kamaszok hordanak. Erre persze a következő vasárnap azonnal lecsapott a kamaszkorból épp csak kinőtt lánya. Aki egyébként eleinte levegőnek nézett, mert engem hibáztatott a szülei válásáért.
Az anyukája azért aggódott, hogy István nem halad
a tudományos munkájával, mert már megint utazunk valahová. István húga, Jutka tíz évvel fiatalabb Istvánnál, de még így is épp az anyukám lehetne. A családi húsvét után felhívott és találkozót javasolt. Ő a család központi figurája. Nagyon kedves volt velem, csak épp stabil képe van a világról, és félti Istvánt az újabb csalódástól. „Ne terheld túl szegényt, ő már nem olyan fiatal, hagyd üldögélni a söre mellett, nem kell mindig menni valahová. Nem is értem, hogy bírod a pocakoddal.”
Leszűrtem a lényeget: a gyerek és a mozgalmas életmódunk Istvánnal az ő értelmezésükben inkább az én luxusom. István csak elviseli. Nincs velem semmi bajuk, de azért nagy szerencsém van, hogy egy véletlen terhességgel vállalt engem ez a rendes ember.
Jutka azt is mondta, látja rajtam, hogy igazán szeretem Istvánt, és azt is tudja, hogy nekem sokkal nehezebb megtalálnom a helyem a családban, mint ha első feleség volnék, de értsem meg, hogy az anyukájuk szemében provokatív jelenség vagyok, és nem csak az életkorom miatt. Például tüsire van vágva a hajam, amitől további tíz évvel fiatalabbnak tűnök. „Jutka – jajdultam fel – , de hát van nekem időm az uszoda után hajat szárítgatni?” „Neked van időd uszodába járni? – kérdezte. – Anyu tényleg kedvel téged, de azért amolyan gondoskodó, a fia kedvenc ételeit főző feleséget képzelt el, nem olyat, aki a saját kedvtelései után rohangál.”
A gondoskodás nyilván nem azt jelenti, hogy együtt megyünk teljesítménytúrázni. Amit egyébként „jobban tennél, ha te is abbahagynál így a hatodik hónapban”. Hanem azt, hogy „magyar feleség módjára beviszed a sörét a tévé elé”. „De hiszen nincs is tévénk.” „De akkor hogyan nézi a meccset? A Bajnokok Ligája miatt bármilyen programról hazaindult.” „Nem nézi, azt mondta, nem igazán érdekli.” „Te teljesen kifordítod önmagából” – mondta.

Tiszta vizet a pohárba
A lányunk a család kedvence lett. Két évvel később viszont azt, hogy az épp hatvanegy éves Istvánnal kistestvért is tervezünk, már megdöbbenéssel fogadták. Még egy gyerek? Hogy fogjátok bírni? Mi lesz, ha István nyugdíjas lesz?
Az István első házasságából született fia és lánya nem piszkálódott a családi találkozókon, együttélésünk harmadik évében viszont, amikor már a kistestvért vártuk, nagyon komolyan leültek az apjukkal megbeszélni
a vagyoni kérdéseket. Megkérték, hogy a további vitákat megelőzendő írassa a nevükre a nagymamájától örökölt lakást. Szerencsére István tisztán látta a helyzetet, és mivel mindkét nagy gyereknek volt hol laknia, volt jól fizető munkája, amiért maga István is sokat tett, nem engedett a leendő örökség szétosztására irányuló sürgetésnek. Inkább azt javasolta, hogy az ügyet mindazok együtt beszéljék meg, akiket érint. Az összes örökös (a mi nagyobbunk négykézláb, a kicsi pocakban) és az összes feleség. Az első feleség nem jött el, de a második igen, és sikerült igazságos megállapodást írniuk a várható örökségről.
Dorka, az előttemfeleség ezután újra megjelent a hétvégi ebédeken. Eleinte csak beugrott egy kis quiche-sel, és minden marasztalás ellenére gyorsan elment, aztán már tovább maradt. Persze a köszönésen túl nemigen beszéltünk, egészen István betegségéig.
Mert a fordulópont István közvetlen életveszélyt jelentő hasnyálmirigy-gyulladása volt. Nagyon megrendített mindannyiunkat, megváltozott Dorkával és Julival is a kapcsolatunk. Egymás tartózkodó tudomásulvételéből magától értetődő együttműködés alakult ki. István hetekig volt kórházban, aztán speciális diétán élt, Juli szaladgált zsírmentes alapanyagokért és táplálékkiegészítőkért. Dorka felajánlotta, hogy reggel oviba viszi a lányunkat (nekünk nincs autónk), és onnan engem a kicsivel a kórházba. Juli ekkor vallotta be, hogy irritálta, amiért mellettem ilyen vagány lett az ő komoly apja, de tulajdonképpen mindig ilyen apukára vágyott.
István hét hónap alatt épült fel teljesen, meg is bolondultam volna a kicsikkel a segítségük nélkül. Ősszel körbetekerjük a Fertő tavat, természetesen Julival. Időközben Istvánt kinevezték professzornak.
Nagyszerű fiam van, mondta az anyukája. Nagyszerű feleségem van, mondta István.

Lilla történetét Rumbold Éva jegyezte le, fotó: Europress. Ez a cikk a 2011. évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.