Vajon mennyire hatékony reklámeszköz a cetlizés és a prospektusosztogatás? Használ-e, és ha igen, kinek? Merthogy a környezetnek nem, az biztos.

A Deák téren álltam, Budapesten, és az ismert találkozóhely (egy gyorsétterem) elé vártam a barátnőmet. Hirtelen hatalmas elánnal zuhogni kezdett az eső, így többedmagammal behúzódtunk a fedett területre. Pár perc múlva akkora tömeg alakult ki, hogy mozdulni is alig lehetett, és a sokadalomban arra lettem figyelmes, hogy ha jobban körülnézek, nagyjából minden ötödik várakozóra jut legalább egy szórólap-osztogató fiatal. Ezek a nyári munkájukat végző diákok még külön örültek is, hogy ennyi potenciális célszemély gyűlik egy helyre, hát sorra jártak bennünket, és mindannyian megpróbálták a kezünkbe tuszkolni saját kis cetlijüket, kiadványukat, prospektusukat.
Egy szórólapozó lány, egyik kezében egy tömb fekete papírral, másikban az akcióval járó, maréknyi zacskózott gumicukorral, a sarokban állt, és csodálkozva figyelte társait. Kolléganője ugyanezekkel a kellékekkel felszerelkezve odafordult hozzá, és hangosan arra kérte, hogy aBKV jegypénztáránál sorban állóknak adjon egy-egy anyagot. A sarokban a lány habozott, vitatkozott, hogy az már direkt zaklatás lenne. A másik erre vállat vont, és maga ment oda, hogy a várakozók maradék fél kezét is megtömje szóróanyagaival.

Ma minden jöhet!
Nap mint nap – aluljárókban, forgalmas tereken, a levelesládámban – rengeteg szórólappal találkozom. Mégis, vajon ezek közül hánynak vettem az életben hasznát? Úgy döntöttem, kiválasztok egy napot a nyár közepén, az összes adogatótól elfogadok egy szórólapot, és apostaládámból is felviszem a lakásomba az összes reklámanyagot. Tudni akartam, valóban van-e értelme ennek a marketingeszköznek, vagy csupán megszokásból alkalmazzák a hirdetők. Kíváncsi voltam, honnan ajánlatos tájékozódni az engem érdeklő témák, termékek és szolgáltatások iránt. Ugyanerre a napra megkértem egy barátnőmet, Ágit, aki kocsival közlekedik a főváros forgalmában, hogy minden lehető helyen fogadja el a felkínált lapocskákat, és foglalja nekem össze az eredményt.
Míg Ági autón rótta az utakat, és minden kereszteződésnél lelkesen leeresztette az ablakát, addig én gyalogos versenyzőként indultam egy körre a belvárosban. A Blaha Lujza térig háborítatlanul jutottam el, ám ott már három fiatal osztogatóval is összeakadtam – ketten ugyanazt a reklámot nyújtották felém. Az egyik mellett megálltam egy kicsit, és megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. „Már két hete csinálom ezt a munkát – mondta a tizenhét éves Andi. – Nem a legjobb, tudom én, és kell hozzá egy adag pofátlanság, de jól keresek vele. Az is jó, hogy csak azokon a napokon dolgozom, amikor ráérek. Egy hét múlva már lesz annyi pénzem, hogy a nyár végéig kihúzzam.”
Az Astoriánál szálltam le a metróról, mert úgy emlékeztem, hogy az az aluljáró mindig tömve van szórólapozókkal. Amint felértem a mozgólépcsőn, és átverekedtem magam az ellenőrökön, indulhatott is a második körös könyökharc a tömegben. Az előttem haladók többsége rutinosan félrenézett, amikor egy-egy szórólapot tartó kéz eléjük került, néhányan udvariasan biccentettek („Köszönöm, nem kérek!”), csupán elenyésző kisebbségben voltunk mi, akik el is vettünk egy-egy cetlit.
Gyalog indultam tovább a felszínen a Kálvin tér felé, és itt már az utcán sem lehetett elkerülni azokat, akik egy-egy apró papírdarabkán igyekeztek felhívni a figyelmemet erre vagy arra. Ezen a röpke villamosmegállónyi úton további négy szórólappal lettem gazdagabb.

Kell ez nekem?
A Mikszáth téren találkoztam Ágival, aki átadta szerzeményeit. Ezután hazamentem, és életemben először nem a direkt erre a célra kihelyezett papírdobozba ürítettem postaládám tartalmának háromnegyedét, hanem felvittem a lakásba az összes bedobált szórólapot.
Szépen egymás mellé helyeztem a földre az anyagokat. Így a huszonkét négyzetméteres nappalim azon részeit, amelyeket nem foglaltak el bútorok, majdnem be is terítettem. Három kupacba csoportosítottam az anyagokat: 1. soha az életben nem kell; 2. talán valamikor, ha éppen elromlik a mosógépem, vagy ha éppen konyhabútort szeretnék csináltatni; 3. még hasznát is vehetem, elvégre szoktam pizzát rendelni, és nem árt tudni, mennyibe kerül a négysajtos. Gondolom, senki sem lepődik meg, ha elárulom, hogy – a másodpéldányoktól eltekintve – az első halomba 19, a másodikba 8, a harmadikba pedig összesen kettő papírdarab került.
Újra szétszórtam a lapokat, és más szempont alapján kupacosítottam őket. Így rendelkezésemre állt néhány kifejezetten nagy cég aktuális akciója (autók, mobiltársaságok, hipermarketek), jó pár nyelviskola hirdetése, de főleg kis- és középvállalkozások kínálták magukat a lapocskákon. Postaládámba legtöbbször tehát gáz-, víz- és fűtésszerelők, valamint közeli éttermek reklámja kerül. Az utcán pedig sok olyan szórólapot nyomtak a kezembe, amelyek egy-egy kisebb boltra hívják fel a figyelmemet. Egyet kiválasztottam, és másnap elnéztem az üzletbe.
A használt és új könyveket árusító, kis könyvesbolt Budapest belvárosára jellemző módon egy régi bérház belső udvarában helyezkedik el. A kapun kis tábla jelzi, hogy létezik, de még sosem fedeztem fel ahirdetményt, pedig ezerszer is jártam arra. És ekkor láttam be, hogy bár értelmetlennek és bosszantónak tartom a szórólapozás intézményét, bizony szükség lehet rá. Különben honnan tudná bárki is, hogy létezik ez a bájos, kulturált kis könyvesbolt? Miért mennék be a valamilyen utca valamilyen számú házának udvarába? Ahol egyébként a könyvesbolt mellett ruhaüzlet, menyasszonyiruha-kölcsönző, órás és bőrműves is van? Vajon ki járna oda, ha nem cetliztetnének a környéken ezek a vállalkozók?

Más szemmel
Elkezdtem utánajárni: vajon ki hogyan vélekedik a szórólapozás szükségességéről, hatékonyságáról. Aneten több fórumon is leltem egymásnak tökéletesen ellentmondó véleményeket. A legtöbbször kisvállalkozók gondolataival lehet találkozni, bár a módszer hatékonyságát tekintve nekik sincsenek igazán jó tapasztalataik. Ám a maximum 3-4 százalékos eredmény már nagyban lendít az üzlet forgalmán, ezért nem mondanak le erről a hirdetési formáról. Többségük költségkímélő megoldásként olcsó, vékony (gyakran újrahasznosított) papírra nyomatja az infót, maximum két színt használva, hiszen ez is csökkenti a nyomdai kiadásokat. Tisztában vannak vele, hogy a cetlik nagy részével mellélőnek, de néhány találatért fenntartják a szórólapszórást, hiszen ismertségük jórészt ezen múlik.
A legtöbb nagy reklámügynökség ezzel szemben ellenzi a sima szórólapozást, csupán akciók, rendezvények, hoszteszpromóciók során alkalmazza, de értelmetlennek találja a város „beterítését” kéretlen fecnikkel. Általánosan elfogadott álláspont, hogy ezeket az anyagokat is célozni kell, és nem bárkinek akezébe nyomni, aki jó esetben legfeljebb az első szemetesig viszi el.
A szórólapozásnak persze van jövője. Még nagyon távoli lehetőség ugyan, de svéd kutatók már kifejlesztették az érintésérzékelős tintát, mely abban a pillanatban, ahogy valaki elfogadja az ezzel nyomott papírt, hangot ad ki, így mielőtt olvasatlanul a kukába kerülne a lapocska, mindenképpen elhangzik – vagyis eljut a fogyasztóhoz – a fő üzenet.
Kevésbé sci-fibe illő megoldások azonban már ma is léteznek, például a gerillamarketing berkeiben. Idén télen az egyik televíziócsatorna úgy harangozta be induló sorozatát, hogy ezer darab pénztárcát hagyott szét a fővárosban és annak vonzáskörzetében. A tárcákban a sorozat szereplőinek „személyes tárgyain” (jogosítvány, családi fénykép) kívül egy szórólap is helyet kapott, amelyen egy telefonszám állt. Aki kíváncsi volt, hogy mi az egész értelme, felhívhatta a számot, és információt kapott az új műsorról.
Amíg ezekkel az izgalmas, új formákkal nem találkozom, mindenesetre továbbra sem kérem el a szórólapokat az utcán, és kevés kivételtől eltekintve továbbra is kidobom majd a postaládámban hagyott cuccot. Akárcsak az e-mail fiókomba érkező spamek, úgy ezek is a kukában végzik majd – pedig az előbbiek csupán virtuálisan szennyezik a környezetet, az utóbbiakkal viszont valódi szemét képződik.

Szöveg: LÄNGER VERA, fotó: profimedia.hu. Ez a cikk a 2008. évi októberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.