Helyzet van

Borítókép: Helyzet van
Mivel úgy neveltek, hogy nem is érthetek az elektronikához, sokkal nehezebb elolvasnom egy hifi-vangfal használati utasítását, mint egy receptet. Pedig valójában mindkettő egyformán bonyolult.

Ha bemegyek a műszaki boltba, elérkezem nyelvem határaihoz. Kaland ez és próbatétel, misszió a józan ész számára. A legizgalmasabb percek azok, amikor megpróbálom az egyes berendezések részeinek misztikusnak tűnő, de a beavatottak számára magától értetődő kifejezéseit valahol agyam homloklebenyében előkészíteni, hogy nyelvem alatt megformálva gyöngyöző és jól csengő, meggyőző hangsorokként hagyják el ajkamat. Miközben verejtékezve, elmémben a szerkezetet felidézve, analitikus módon megpróbálom felbontani az eszközt apró részeire – ami a megoldáshoz való közelebb jutás hamis ígéretét adja –, az eladók arcán olykor döbbent és lesajnáló kín, olykor arcizmok együttérző, megfeszített játéka látható, mely mintegy segíti formálni a szavakat, amik lassan, szaggatottan, esetleg dadogva hagyják el születési helyüket.


Ingadozó ikú
Ez van. Az ikúm rögvest 70 alá csökken, valahányszor szóba kényszerülök állni egy műszaki áruház alkalmazottjával, egy villanyszerelővel, egy duguláselhárítóval – vagy bármely szakemberrel, akinek a munkája hagyományosan inkább kötődik férfiakhoz, mint nőkhöz. Utálom is magam ilyenkor mindig. Például amikor juszt is rossz méretet vagy alapanyagot, vagy típusszámot mondok be a telefonba – elfelejtettem olvasni? Gyakran gondolkozom azon, hogy mi volt előbb: az, hogy ilyen gyorsan lebutulok, ha műszaki kérdések kerülnek sorra, trivialitás esetén is; vagy hogy a másik oldal, vagyis a szerelők és a műszaki alkalmazottak is eleve „ez meg mit keres itt?” arckifejezéssel fogadnak, ha váratlanul ott látnak maguk előtt.
De szerencsére nem csak a műszaki eladók laikusokra adott döbbent rémületével találkozhatunk Magyarországon, hazánk bővelkedik eladókban, akik nem mindig értik meg, hogy a fogyasztás részben kultúra, és ha valaki a pult egyik oldalán van, az nem feltétlenül ellensége a pult másik oldalának. Természetesen a felhozatal nagyon vegyes, mindenféle variációval találkozhatunk a hétköznapokban. Itt vannak például a sarki kis közértek, ahol az eladók olyannyira jó viszonyt ápolnak vevőikkel, hogy vérnyomásuk szintje, kutyájuk kedélyállapota és az esti sorozatok fejleményeinek megtárgyalása mellett még arra is marad idejük, hogy személyesen menjenek vissza lemérni a mérlegről lefelejtett paradicsomokat. A csevegő vevő mögött kígyózó sor persze nem zúgolódik, mert ismeri a szabályokat, és tulajdonképpen mindenki kíváncsi a Kovács néni tyúkszeméről szóló anekdotákra.

Már nem annyira új szelek
Ehhez képest nagy újdonságot hoztak a magyar kínálatba a rendszerváltást követően megjelenő plázák, és azok jellegzetes eladói. Ezekben a boltokban a munkaalkalmassági teszt egyik kritikus eleme, hogy az eladó rendelkezzen 2-3 centis műkörömmel, lehetőleg kis strasszkövekkel kirakva, és ezekkel a jószágokkal képes legyen pénzérméket felemelni és számolni. A plázák eladói rendkívül jó viszonyt ápolnak egymással, általában nem is szeretik, ha mély beszélgetéseiket egy-egy vevő csak pillanatra is megzavarja bugyuta kérdéseivel. Főleg ha a vevő nem 20 és 28 közötti férfi (esetleg nő), vagy esetleg nem rendelkezik a kategória fentebb említett jegyeivel.
De aggodalomra semmi ok, örülnünk kell, hogy hazánkban ilyen színes a paletta, van választási lehetőségünk, és nem olyan rigid és professzionális minden, mint Németországban, ahol annyira kell még a fizetéssel is sietni, hogy közben az ember csak úgy söpri a kosarába a kifizetett árut.