Séta közben arról magyaráztam Móninak, hogy Vera lányomnak nincsenek barátai az óvodában. Kicsit feszélyezett ugyan, hogy Móni szerelme, Gergő is ott sétál mellettünk, de igyekeztem nem törődni vele: tudtam, hogy ha nem volna itt, Móni fél óra múlva úgyis töviről hegyire elmesélné neki az egészet.

Mint ahogy Gergő az összes e-mailemet is olvassa, amit Móninak küldök, nem beszélve az sms-eimről. Amikor bejelentkezem a csetablakban, nem tudom, melyikük van a másik végén (webkamerám nincs); előfordult már, hogy „Helló, képzeld, negatív!” indításomra az a válasz jött, hogy „Szia, tök jó, mindjárt jön Móni is, csak pisil”. Oké, ezúttal én voltam elővigyázatlan: közös számítógépet használnak otthon, be van kapcsolva a cset, bárki olvashatja a felugró ablak tartalmát.

Nem nyúl a telefonomhoz

Nem tudom, van-e, aki érti a panaszom lényegét. A férjem a legjobb barátom, gyakran beszélgetek vele elmélyülten, mintha csak most ismerkedtünk volna meg. De mindent vele sem beszélek meg. Főleg nem a többi barátom problémáit, amelyek nem tartoznak rá. Ja és a telefonjában se szoktam böngészni, se az sms-ei, se a bejövő hívásai között. És ő sem nyúl az én telefonomhoz. Nekünk természetes, hogy ezeket a határokat nem lépjük át. Olyan apróságokról sem számolok be neki, mint hogy például egy másik kedves barátnőmnek, Erikának milyen megjegyzést tettek a fenekére a turkálóban, Erikáéknál viszont az én öröm- és bánatforrásaim közügynek számítanak. Ezt igyekeztem tolerálni egészen addig, amíg egy közös játszóterezés alkalmával véletlenül meg nem hallottam, hogy kislányuk, Melinda így oktatja Verát: „És nemsokára az utcán fogtok lakni a híd alatt, mint ahajléktalan bácsik, mert nem tudjátok kifizetni a bankot.”

Totális együttélés
Szegény szülők pironkodva kértek bocsánatot, ők gyanútlanul társalogtak a fürdőkádban (na ez majd egy másik cikk témája lesz), és fogalmuk sem volt róla, hogy az épp fogat mosó gyerek ennyire figyel. Nem mintha eddig nem idegesített volna, hogy egy egész család látja el „a legjobb barátnőm” funkciót, de a fenti eset alkalmából egyszerűen rákérdeztem, hogy őt, Erikát nem zavarja-e. Persze előre tudtam a választ: ők Zsolttal kölcsönös imádatban élnek, nincsenek titkaik egymás előtt, el sem tudják képzelni, hogy valaha is lesznek – kivéve, ha valamelyikük szeretőre találna, ami lehetetlen –, miért ne tudhatnának hát egymás dolgairól? Móni nagyjából ugyanezt mondta: „Szerintem rajtatok kívül mindenki kurkászik a partnere vagy a gyerekei telefonjában. Csak kevesen vallják be. A mi kapcsolatunk őszinte, semmi értelme titokban leskelődni.”
Se Erika, se Móni nem hülye. Pontosan tudják, hogy milyen nehezemre esik az ilyen „totális együttélést” tolerálni – nem azért, mert azt gondolom, hogy nekik rossz (bár én képtelen volnék ilyen életre), hanem a saját érintettségem miatt. Ezért egy ideje próbálok szelektálni az információk között, és alegszemélyesebbekbe nem avatom be őket. Szinte azonnal észrevették mindketten, és néha méltatlankodva bár, de többé-kevésbé mégis igyekeznek elfogadni az új helyzetet. De szemlátomást meg vannak győződve róla – és attól tartok, nem minden alap nélkül –, hogy apránként vissza fog állni arégi rend.

Szerző: Balogh Viktória, fotó: europress