1. Hallgass a testedre!

Még soha nem láttam, hogy Pici fitneszmagazinokat vagy egészségügyi portálokat tanulmányozott volna, pedig úgy viselkedik, mintha ilyesmik jó tanácsait követné. Rengeteget iszik például: iszik evés után, játék után, séta után, minden nagyobb projekt után (értsd: az utcán elhaladó kutya/postás/járókelő ugatása kerítés mentén fel-alá rohangászva). Aztán például minden hosszabb pihenés (alvás, szendergés, relaxálás) után felkel, és komplex nyújtógyakorlatokat végez (gyakorlatilag jógázik). És milyen sportos! Egy izomköteg az egész kutya. Amíg én kettőt pislogok, ő több száz métert fut. Amire őt az ösztöne figyelmezteti, azt én igyekszem tőle ellesni: miután évekig hanyagoltam a fájós derekamat, ma már én is jógázom, már csak ritkán fordul elő, hogy olyan keveset igyak napközben, hogy estére megfájduljon a fejem, és igyekszem formában tartani magam, hogy kutyasétáltatás közben ne én lihegjek jobban.

2. Minden napra egy kis móka

Pici tojik rá, hogy kinek milyen sok dolga, munkája, tanulnivalója van, ő minden nap bejelentkezik egy kis játékra. Odajön a takarójával, a zoknicsomójával vagy a majmával a szájában és megbökdös minket, arra biztatva, hogy kergessük őt az értékes zsákmányért. (Az a legviccesebb, amikor öten rohanunk utána és mindannyiunkat kicselezve cikázik a kertben.) És milyen igaza van, hogy minden napra szórakozást követel. Amikor a legtöbb dolgom van, akkor esik a legjobban, ha egy negyed órát ellophatok mondjuk egy jó könyv olvasására (ha máskor nem, hát éjjel) vagy éppen kutyakergetésre, és azt sem bánom a húzós időszakokban, ha vendégeknek sütök-főzök hétvégén, mert az alvás mellett az segít a legjobban kikapcsolódni, ha valami egészen más (és kellemes) dologra koncentrálhatok – még ha csak rövid ideig is, de minden nap.

3. Légy kedves, de ha kell, morogj is!

Pici nem az a megjátszós fajta. Akár örül, akár mérges, hevesen és egyértelműen jelzi. Persze nem azt mondom, hogy ugráljunk fel arra, akinek örülünk és vadul ugassuk, akire mérgesek vagyunk, de rájöttem, hogy emberi keretek között mindegyik egyformán fontos. Néha meg kell mondani kollégának, szomszédnak, ismerősnek is, nemcsak a hozzánk közel állóknak, hogy szeretünk vele dolgozni, hogy sokat jelent nekünk, hogy mindig számíthatunk rá, hogy abból a közösségből, ahonnan ismerjük egymást, vele tudunk a legjobbakat beszélgetni. De ellenkező esetben senki nem hal bele egy kis kiabálásba sem. Ha állandóan csak kedvesek vagyunk mindenkivel, vannak, akik hajlamosak a fejünkre nőni, egyszerűen azért, mert az emberek kényelmesek és a legkisebb ellenállás felé mennek. És időnként nem árt jelezni, hogy a mi türelmünk is véges. Ha másképp nem megy, hát egy kis morgással.

4. A séta a nap (egyik) legjobb része

Életem első kutyáját rengeteget sétáltattam, és máig emlékszem, milyen jól esett az egész napos iskolai ücsörgés után csatangolni vele a friss levegőn. Három gyerekkel később ezek az emlékek halványultak némileg, és nehezen tudtam elképzelni, hogy a kutyasétáltatás beleférhet a napirendünkbe. Amikor Pici hozzánk került, napi két sétához szoktattuk hozzá, ehhez ő minden körülmények között ragaszkodik is. (Ez egy eufemizmus volt.) Futkosni persze a kertben is tud, de séta közben találkozik új információkkal, ingerekkel, szagokkal, más kutyákkal. Nekünk viszont a séta arra jó, hogy kieresszük a gőzt. Ha egyedül viszem, csak nézek ki a fejemből, vagy figyelem, mennyire más a táj minden nap és napszakban, fotózom a felhőket meg a gesztenyefákat a telefonommal, de legtöbbször nem viszek telefont, csak élvezem a csendet, és télen figyelem, hogy szokásos helyükön napoznak-e az őzek a távoli domboldalon. Ha a gyerekek is jönnek, beszélgetünk, hülyéskedünk, a legkisebb időnként harcosnak képzeli magát és botokkal fegyverkezik fel, nyár végén bálákra másznak, ősszel gesztenyét gyűjtenek. Ha mind az öten visszük, akkor általában jó hosszú sétát teszünk, ami felér egy kisebb családi kirándulással. Már én sem hagynám ki a sétát egy nap sem.

5. A szeretet furcsa dolog

Sok minden felett szemet huny és megtanít az elfogadásra. Racionálisan nem tudom megmagyarázni, hogy lehet rajongásig szeretni olyasvalakit, aki élvezettel dörgölőzik hozzá a döglött békákhoz, egereket ás ki a mezőn séta közben és nagy gusztussal fogyasztja a használt, papírkosárból elcsórt papírzsebkendőket. Az ő szemszögéből érthetetlennek tűnhet, miért ülök be időről időre másfél tonna vasba, hogy hosszabb-rövidebb időre magára hagyjam őt, és neheztelően sóhajtozik, ha este tízkor még a konyhában zörgök, amikor ő már aludna az előszobában. (Pici most épp a Hogyan vegyük rá a gazdánkat, hogy kinti kutya létünkre egyre több időt tölthessünk bent a házban című cikket állítja össze fejben.) De a barátságban ezek nem ügyek.