Nyomorultak 2:0 (novella)
És mind pénzt akar. Nem úgy, mint ő: egészséges és tud vigyázni a pénzére. Tessék, ha ő képes ennyire, akkor ők miért nem? Még mosakodni sem tudnak, büdösek. Oldották volna meg a problémájukat, vélekedett, végülis ki mint vet, úgy arat.
Bélának valahogy mindig sikerült úgy helyezkednie, hogy ne kelljen az ügyfélszolgálatos feladatokat elvállalnia.
Pontban nyolc órakor máris jelzett a kis készülék. Affene, gondolta, kezdődik. Béla a kapcsozógéppel babrált és láthatatlan szöszöket törölt le a kezével a pultról, hogy húzza az időt, sikertelenül. A szöszök nem akadályozták meg az idő múlását és az ügyfél megjelent az ablak másik oldalán. Bizonytalanul nézett Bélára, várva az engedélyre, hogy leülhessen. Béla rühellte ezt a nézést. Szinte sértésnek érezte. Neki ne mondják meg, mikor engedje be az ügyfelet. Majd azt ő tudja. Tanuljanak meg várni. Van idejük, egyik se dolgozik. Nem úgy, mint ő! Az órára gondolt, remélve, hogy hamar dél lesz és leváltják. Megfeszült, ahogy a könyökénél lapuló mobil harmadszorra csipogott, üzenete is érkezett, de nem volt módja elolvasni. Ez felettébb idegesítette. Ujjával agresszíven rácsapott a hívógombra, bár a hölgy már a szék mellett állt.
A hölgy nem vette észre a célozgatást, ellenben elgondolkodott az Egyedül él-e? kérdésen. A tollat állához emelve tétován emberünkre nézett, egyenesen a szemébe, mintha onnan várná a választ. Béla sóhajtott. Hogy lehet, hogy emberek egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudnak válaszolni? Nyomorultak. A nő érezhette az értetlenkedést Béla tekintetében, mert csendben megjegyezte, hogy súlyosan beteg negyven éves gyermekét ápolja 24 órában, ám nemrégiben kiderült, ő maga is halálos kórral küzd, s férje elhagyta őket. Fiával egy apró albérletbe kényszerültek; vajon ez egyedülállóságot jelent? Béla valamiért kellemetlenül érezte magát, vakarózni kezdett, majd növekvő feszültségét sikerült némi székbillegtetésbe fojtania. A megszokott környezetére, a papírhalmokra vágyott. Azok nem beszélnek. Az igazolványképek meg nem néznek rá így. Egykedvűen odavetette a választ a hölgynek, aki halkan bocsánatot kért, hogy ennyit beszélt. Nemsokára aláírta a kérelmet és elköszönt. Béla nem értette, miért nem könnyebbült meg. Eszébe jutott a telefonja, de ekkor ismét ügyfél érkezett.
A nőre bámult. Rendezett, tiszta öltözet, mosoly az arcán. A vidám szemek mögött szomorúság, küzdelem, a gyermekéért bármire képes nő gyöngesége és ereje... Béla persze nem értette mindezt, mégis...ez a tekintet emlékeztette valakire. Megremegett. Az órára nézett. Még csak fél tíz. Ezt nem lehet bírni, gondolta, nem kapok levegőt. Meleg van itt - mormogta, és kinyitotta az ablakot.
A segítségre váró emberek egymást követték. Kitöltöttek, aláírtak, kérdeztek, mosolyogtak, sírtak. Meséltek - vagy épp fájdalmasan hallgattak. Béla nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb.
Tizenegy óra harminckor kerekesszékben ülő hajléktalan férfi gurult az ügyfélpult elé. Nem tudta kitölteni a nyomtatványt, sem a pulthoz kényelmesen odaférni. Bélának ezért ki kellett mennie a folyosóra, hogy kitölthesse helyette az iratot. Ez már mindennek a teteje, nézett idegesen mobiltelefonjának drága üveglapjára, melyről most sem sikerül kisimogatnia a fontos információkat. Biztos a festő, gondolta, na persze az is egy lúzer, a minap még becsengetni is képtelen volt. Arra Béla már nem emlékezett, hogy a kapucsengőt ő akasztotta le nem sokkal előtte, de mindegy is, úgy vélte, az a szerencsétlen máshova is becsengethetett volna, hogy bejusson a házba. Laknak még ott páran.
Ahogy gondolatai cikáztak, Bélának ki is ment a fejéből, miért indult el, és majdnem átesett a kerekesszéken. Az emberségért sóvárgó szemek jóindulattal néztek fel rá. Gyűrött arc, szegényes ruházat. Emberünk egy asztalhoz vezette a meghatározhatatlan korú férfit és leült mellé. Sietve kitöltötte helyette a nyomtatványt.
Béla úgy vélte, bizonyára azért, mert már nem ép az elméje. Ez a sok nyomorult csak mosolyog, mintha ez egy szép nap lenne, gondolta. A festő jutott eszébe, a kormos fal, a várható költségek, meg a mobilja. Az idegen öregember közben beszélt: pedig ő dolgozott volna, de a cukorbetegség, gyógyszerek, a műtét... Béla hümmögött, bólogatott, töltögetett. Ó, hát igen, a cukorbetegség. Az aztán tönkretesz. Ő már csak tudja. Közelről látta. Bárcsak az apja is tartotta volna a diétát. A francba. Akkor nem kellett volna végignéznie, ahogy erős támaszuk a szemük előtt megy tönkre és elveszíti lábait. Aztán a család őt. Haragot érzett, régen elfojtott tehetetlenség szorította össze a gyomrát. A papíros aljára érve már szinte karcolta a válaszokat. Mindjárt dél, gondolta, és vége ennek a ... Ekkor véletlenül oldalra pillantott és meglátta a férfi szabadon hagyott térdcsonkját, melyet eddig nem vett észre. Béla keze megállt a levegőben. Viszolygás lett úrrá rajta, keze megállt a levegőben. Megszédült.
- Minden rendben magával, Uram? - mosolygott rá kedvesen a fogatlan ember.
- Persze… - suttogta bambán Béla.
Aláíratta a papírost, felállt, és életében először halvány mosollyal köszönt el ügyfelétől. Furcsa szégyenérzet marta. Nem ment vissza a pultba. Maga sem tudta, miért, még mindig ugyanott állt és tekintetével elkísérte a kisöreget a kapuig, hogy lássa, segítséggel rendben lejut a rámpán. A szeme elhomályosodott. Később nem emlékezett arra, hogyan jutott el az emeletre. Szinte berontott a mosdóba. Letépett egy hosszú papírcsíkot és a vécére roskadva beletemette az arcát.