Mit tett a feleség, amíg az öcsém kórházban volt?
A felesége, Edit bement hozzá, amint értesült a bajról. Sírt, rítt, imádkozott: az öcsém – legalábbis utólag – azt mondta, furcsállta is ezt a nagy felhajtást, hiszen jól érezte magát. Edit az ágya mellett maradt egész éjszaka, és csak akkor volt hajlandó távozni, amikor a tesóm már maga kérte, hogy menjen el.
Az orvosok tanácsára néhány napra bent maradt a kórházban megfigyelésre. Edit mindennap háromszor felhívta. Lali elérzékenyült. Az utóbbi időben megrogyott a házasságuk, de úgy érezte, most esélyt kaptak rá, hogy újra egymásra találjanak. Edit rég nem volt ennyire gondoskodó és figyelmes, és neki is volt ideje gondolkozni az életén. Úgy látszik, ez a könnyű infarktus mégiscsak jó volt valamire.
Valóban jó volt, csak nem arra, amire a tesóm számított.
Három nap múlva hazamehetett. Edit már túl volt a napi három telefonon, így Lali hívta fel, hogy közölje vele az örömhírt. Edit azonban nem vette fel a telefont. Sem elsőre, sem hatodikra. A tesóm arra gondolt, talán elment a családjához, vagy elfelejtette felhangosítani a telefont. Megesett ilyesmi nem is egyszer. Úgyhogy hívott egy taxit: legalább lesz nagy meglepetés, ha hazaér.
Akkor eszmélt rá, hogy valami furcsa történik, amikor a kertjükben egy idegen autót látott parkolni, a függönyök pedig be voltak húzva.
Odaosont az ablakhoz, és befülelt. Mintha kacagást hallott volna. A függönyökön lágyan áttetszett valami lágy, szűrt fény. Szóval van odabent valaki. Igen, már a zenét is hallotta. David Bowie szólt. Edit kedvence.
Zenét hallgat és magában kacarászik, a kertben meg egy idegen autó áll? Edit sose hívta át a barátnőit: őszintén szólva nem is volt neki túl sok. Lali szívét összeszorította a balsejtelem. Legszívesebben megfordult és elinalt volna, de mégis hova menne? Nem, tisztában volt vele, hogy az események végére kell járnia.
Elfordította a kulcsot a zárban, és amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót. Bowie felhangosodott. Belesett a nappaliba, de üres volt. Az asztalon félig üres borospoharak álltak. Mellettük egy üveg márkás vörösbor. Edit sosem vett vöröset. Megint hallotta a nevetgélést: a fürdőből jött. Mint egy álomban, lassan közeledett az ajtó felé. Félig nyitva volt. Látta a saját kezét, ahogy az ajtó felé közeledik, és kitárja. Gőz, és fürdőbomba illata csapta meg az orrát. Halk sikoly. Már látta is őket. A kádban ücsörögtek, körülöttük égtek a színes gyertyák – Edit biztos valami sorozatból leste el a trükköt –, alul kuporgott a férfi, az ölében pedig Edit, aki Lali belépésére azonnal felugrott, szanaszét fröcskölve a vizet. Te mit keresel itthon?- hebegte. Lali elmondta később, amikor már nevetni is tudott az eseten, hogy látszott rajta, azonnal valami kifogáson töri a fejét. ”Még jó, hogy nem mondta, hogy nem az van, aminek látszik.”
Hát hazajöttem, válaszolt neki egyszerűen. Mindig higgadt természet volt. Edit kétségbeesetten ráncigált maga elé egy törülközőt. A férfi mozdulatlanul ült a kádban, kicsire húzta össze magát, és eltakarta az arcát a kezével. Lali megsajnálta. Hozz neki valami ruhát, tanácsolta Editnek. Így nem mehet az utcára. Azzal szépen kisétált a fürdőből, felment az emeletre, és bezárkózott a hálószobába. Reggelig ki se dugta az orrát.
Edit néhány hétig még könyörgött neki, hogy bocsásson meg, de Lali hallani sem akart az egészről. Végül egész békésen váltak el. Edit gyorsan talált magának egy másik kollégát – az előző nős volt –, Lali pedig szívből élvezte az egyedüllétet. Rájött, hogy valójában sosem szerette a feleségét igazán. Megértem, hogy megcsalt, mondta nemrég. Folyton dolgoztam, elhanyagoltam őt, ridegen viselkedtem. Ha lesz még valaha valakim, megfogadtam, hogy egészen másképp bánok majd vele. Különben is lelassítottam, kevesebbet dolgozom, többet edzek. Mégiscsak jó volt valamire az az infarktus. Ugye?