Borítókép: Megszűntem önmagam lenni, csak anya voltam! Forrás: Getty Images (Vera Livchak)

Megszűntem önmagam lenni, csak anya voltam!

Van az úgy, hogy nincs szükség sok szerepre. Bőven elég egy nagy. Ami a szívünk minden szegletét kitölti.

Állok a 105-ös busz legutolsó járatán szalonspicces állapotban. A mellettem álló korombeli férfi sem szomjas már. Épp azt ecseteli a szomszéd hölgynek, hogy bár elmúlt harminc, mégis mennyire hamar megtanult gördeszkázni. Sőt, már csövön is elkezdett csúszkálni, és ugratni, ilyenkor úgy érzi magát, mint egy szuperhős. A deszkázás lesz a szuperereje.

Az én szupererőm pedig az anyaság. Szóltam közbe a beszélgetésbe. Nem mintha bárki is kérdezett volna.

Hát az meg mióta szuperképesség? – kérdezett vissza a férfi.

Hát az anyaságon kívül kevés valódi szupererő van – vágtam vissza egy kissé sértődötten.

Mindenkinek van anyja. Nekem is van anyám. Mi van abban olyan nagy dolog?

Megállt a busz, kinyílt az ajtó és én leszálltam. Igazából szégyelltem magam egy kicsit, és haragudtam nagyon! Mert lehet, hogy az anyaság tényleg nem szupererő? Lehet, hogy csak én tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy a legnagyobb sejtem befogadta magába egy férfi leggyorsabb sejtjét, majd ebből a tevékenységből az emberi testemben egy másik ember lakott 41 hétig? Hogy 10 hónapja csak a testemből leszívott anyatej tartja életben a gyerekemet, mert más táplálékot nem igazán fogad el? Hogy én tanítottam meg az első szavakat neki? Hogy tőlem látta, hogyan kell játszani? Hogy én fejlesztem nap mint nap? Hogy mielőtt elmegyek 3 órára szórakozni a barátaimmal, lefürdetem, megszoptatom, elaltatom, napközben előre gondolkozom, lefejem a tejet, hogy ha a távollétemben megébredne, édes nedűt kortyolhasson?

Soha életemben nem éreztem még magamat olyan hasznosnak, mint mióta anya lettem.

Már a várandósság során elkezdődött a változás. Csak kismamáknak szánt könyvet olvastam kilenc hónapig. Fejből tudtam, hogy mikor milyen szerve fejlődik ki a babámnak az adott terhességi héten. A Pinterestről inspirálódva a férjemmel együtt festettük ki a szobácska falait, kézzel újítottam fel a régi bútorokat, hogy átváltozva otthonunk legrózsaszínűbb helyiségét díszítsék. Elővettem a varrógépet, állatkákat készítettem neki. Babatakarót kötöttem. Duplán mostam ki a minden babaruhát, majd vasalóval fertőtlenítettem őket. Ez utóbbi szokásomat úgy fél évig meg is tartottam… én, aki a saját ruháit csak nagy események előtt vasalta, a férjem ingeit is csak tárgyalások előtt.

A pozitív teszt beköszöntével elvesztettem az identitásomat, pontosabban egy újat találtam magamnak. És jól éreztem magam az új szerepemben. Olyannyira, hogy elfelejtettem, ki voltam azelőtt. Minden gondolatomat a gyerekem tette ki. Minden cselekedetemet ő vezérelte. Megszűntem magamért lenni, csak érte éltem.

Vasárnapi ebéd után az erkélyen kortyolgatom a kávémat. Bent szuszog két gyerek az ágyikójában, a kanapén pedig versenyt horkol egy férj és egy kutya. Valahonnan a szürkeállományom legmélyebb bugyrából tört rám a buszos emlék. Mindig akkor jönnek, amikor nem keresem őket. Egyszer csak a nyakamba ugranak, megpörgetnek és kezdjek velük, amit akarok.

Hősnek érzem magam egy 11 éves eb, egy (majdnem) 6 éves lány és egy (majdnem) 3 éves fiú anyjaként? Hát mi van abban olyan nagy dolog? Mindenkinek van anyja.

A galériánkban olyan nőket mutatunk be, akiktől van mit tanulni, ha az anyaságról van szó.